Különös ajándékkal lepett meg bennünket idén a Tanyaszínház. Persze nemcsak a címe miatt, hanem egyébként is sok szempontból különösnek tekinthető az idei előadás. Az ajándék különösségét vagy éppen különlegességét nyilvánvalóan mindenki másként élte meg, de ettől szép a művészet, minden egyes művészeti alkotás, vagy ha úgy tetszik, produktum – attól, hogy többféle értelmezési lehetőségnek enged teret, az egyéni befogadókészség, az ambivalens értelmezési képesség, a szubjektív élményanyag, az egyéni tapasztalatrendszer és sok egyéb tényező befolyása miatt.
Többféleképpen értelmezhettük a Ferenc Judit Különös ajándék című drámájából készült darabot: másként azok, akik megélték az előadásban felvázolt korszak mindennapjait, és másként azok, akik nem élték meg, csak a szülők, nagyszülők elmondása alapján ismerik – vagy inkább vélik ismerni. Sokféle asszociációt vonhattak maguk után a képek, a hangok, a helyzetek, a történetek, az emberi konfliktusok. A pionírok mára már kissé dohosnak ható, molyrágta világa is kedves emlék csupán, ugyanakkor remek nosztalgiaterep mindannyiunk számára – mondom ezt az utolsó pionírgeneráció tagjaként, úgy, hogy valahol még biztosan ott lapul a piros kendő meg a kék sapka a kis csillaggal, de csak afféle szuvenírként, egy letűnt korszak tárgyi lenyomataként, különösebb érzelmi vonatkozás és kötődés nélkül. De a Kusturica-filmek valósághoz kötődő, de attól helyenként mégis elszakadni akaró világát és hangulatát idéző fékevesztett káosz is széles körű képzettársítás-rendszert vonz, amelyről helyenként nehéz eldönteni, hogy mekkora hányadát képezi a valóságalap, és mekkorát az olykor csapongó, olykor száguldozó képzelet, és amely – ennek ellenére vagy talán éppen emiatt – egyszerre tűnik megmosolyogtatónak és elborzasztónak is – attól függően, hogy melyik szintet akarjuk, akartuk előtérbe helyezni. Nagyon érdekes felvetés a darab erdélyi szereplői részéről, hogy ez a tipikusan vajdasági (vagy inkább exjugoszláviai) – történet más, hasonló eseményekkel is azonosítható, annak cselekménye más kontextusba helyezve máris általánossá válhat – ha akarjuk. Arra a kérdésre ugyanis, hogy nekik mennyire volt nehéz beleélni magunkat ezekbe a számukra – a területi és társadalmi különbözőség miatt – részben vagy egészében ismeretlennek titulálható helyzetbe, kivétel nélkül azt válaszolták, hogy nagymértékben megkönnyítette számukra a történet át- és/vagy megélését az, hogy megpróbálták mindezt kivetíteni, mi több, azonosítani a korábbi romániai helyzettel, amellyel nagyon sok hasonlóságot véltek felfedezni. Éppen emiatt lehet érdekes elgondolkodni azon, hogy hogyan fogadnák, (az optimizmus jegyében a feltételes módot elhagyva) hogyan fogják fogadni az előadást más régiókban. Fel tudják-e, fel akarják-e majd ismerni a mögöttes tartalmakat, a tükröket, amelyeket felmutat, és amelyek által önmagunkat akarja láttatni, vagy csupán a felszín marad(na) meg, a maga lecsupaszított, néha túlzó, helyenként ripacskodásba átcsapó, de alapvetően mégis szimpatikus és szórakoztató mivoltában?
Kétség sem férhet ugyanis ahhoz, hogy a történet is, az előadás is rólunk szól, az apró-cseprő dolgainkról, amelyek meghatározzák a mindennapjainkat, kifigurázva a jelentéktelen, rutinszerű cselekedeteinket, a semmitmondó konfliktusainkat, amelyeken képtelen vagyunk – még évek, sőt évtizedek múltán is – túllépni, amelyek megmérgezik az emberi kapcsolatainkat és megmérgeznek bennünket is.
. A színpadon egy olyan fikciót láthattunk, amely a valóságból táplálkozik, vagy ha úgy tetszik, valóságnak álcázza önmagát, hiszen tudjuk, ha van egy udvar, amelyben több lakás van, amelynek a lakói mindent tudnak a másikról, tudják, hogy a másik mikor mit fog mondani, mire mit fog reagálni, pontosan emlékeznek arra, hogy tizenöt-húsz évvel ezelőtt mivel sértette meg őket a szomszédjuk, akkor a helyszín szerepe másodlagos, így a Különös ajándék helyszíne is lehet/lehetne bármelyik település
Az ember mindenütt ember. A maga hibáival, a maga jelentéktelen dolgaival, a maga idejétmúlt eszméivel, a maga meghasonlottságával együtt. Az ugyanis teljesen egyértelmű (kellene hogy legyen), hogy a Különös ajándék szereplői – szinte kivétel nélkül – meghasonlott, a mindennapok rutinjába temetkező emberek, mindenféle cselekvési, változtatási szándék nélkül.
Pontosabban van köztük, aki szeretne változtatni, aki felismeri, hogy nem jó neki úgy, ahogy van, de még sincs ereje hozzá, visszahúzza a környezete. A történetben tehát benne van az elvágyódás és az örök kérdés is: Menni vagy maradni? A kérdéskör két síkon fut: van az, aki nem tud, és van az, aki nem akar elmenni – utalva ezáltal a választási lehetőségre. Viszont hiányzik valami, vagy inkább valaki: az, aki tényleg, őszintén jól érzi magát a saját környezetében, aki szeret ott élni és úgy élni, ahol és ahogyan él. Persze – akár bevalljuk, akár nem – ezeknek a lelki folyamatoknak a lecsengése valamilyen módon minden vajdasági magyar emberben benne van – így válik még inkább emberközelivé a történet, és még inkább szerethetővé a figurák egy része. Hiszen ha elvonatkoztatunk az ítélkezés lehetőségétől (amitől egyébként az esetek többségében nem könnyű elvonatkoztatni), akkor marad az azonosulás, az azonosítás, önmagunkkal vagy másokkal, ami olykor bizony amellett, hogy nevetséges, elgondolkodtató és elszomorító is (lehet) egyben. Mindegyik szereplőnek megvan a maga kis tragédiája, mindegyikük viselkedését le lehet igazolni, és ez az, ami tragikomikussá teszi az egészet, még akkor is, ha ezek a figurák inkább típusokat jelenítenek meg, hiszen valamennyien ismerünk olyan embereket, amilyenekkel az előadásban találkozhattunk.
Persze nyilvánvalóan van ennek az ajándéknak, a Különös ajándéknak jó néhány hibája is. Olyanok, amiket bizonyára voltak, akik észrevettek, és voltak, akik nem. De most, a turné lezárulta után – a szubjektív értelmezés vonalán továbbhaladva egészen a szubjektív értékelésig – próbáljunk meg elvonatkoztatni ezektől, hiszen nyilvánvalóan senki nem akar ünneprontó lenni, különösen az nem, aki elfogult az előadás szereplői és a Tanyaszínház intézménye iránt. Így pedig marad a taps, ami olyan sokszor felcsendült az elmúlt hetek során Vajdaság-szerte, a megelégedettség, ami részben vagy teljesen hatalmába kerített bennünket az előadás megtekintése után, és a köszönet kinyilvánítása – az alkotóknak, a közreműködőknek és mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy végigélvezhessük a Tanyaszínház Különös ajándékát.
Kétség sem férhet ugyanis ahhoz, hogy a történet is, az előadás is rólunk szól, az apró-cseprő dolgainkról, amelyek meghatározzák a mindennapjainkat, kifigurázva a jelentéktelen, rutinszerű cselekedeteinket, a semmitmondó konfliktusainkat, amelyeken képtelen vagyunk – még évek, sőt évtizedek múltán is – túllépni, amelyek megmérgezik az emberi kapcsolatainkat és megmérgeznek bennünket is.
Szereplők: Crnkovity Gabriella– Zimonyiné, Czumbil Orsolya– Gettike, Hegedűs Anikó– Imrenéni, KovácsV. Sára– Pityu húga, Pámer Csilla– Etuka, Raffai Ágnes– Teri néni, Baráth Attila– Dani, Bende Sándor– Peti, Buza Ákos– A postás, Csíki Zsolt– Viki, Gombos Dániel– Ernő, vagyis Erna, Hajdú Tamás– Kéményseprő, Huszta Dániel– Kovács, Mácsai Endre– Janika, Pongó Gábor– Jován, Soltis Lehel– Zimonyi. Dramaturg: GyarmatiKata, díszlettervező: Szabó Attila, plakátterv: Markulik Balázs, fotós: Mikus Csaba, koordinátor: Magyar Attila.Rendező: Puskás Zoltán.
