Antoine de Saint-Exupéri: A kis herceg
Szereplők: Kis herceg – Gömöri Eszter. Szerelő – Szalai Bence. Róka – Verebes Judit. Rózsa – Dobrotka Katinka. Kígyó – Surányi Emese. Földrajztudós – Szögi Miklós. Üzletember – Molnár Gábor Nóra. Királyné – Berze Angéla. Lámpagyújtogató – BenczeV. Levente. Hiú – Kiss Izabella. Iszákos – Davitkov Marianna. Virág – Kovács Vecei Fanni. Híresek – Kovács Vecei Fanni, Kovács Bence. Zene: Dobrotka Katinka, Verebes Judit. Színpadi mozgás: Molnár Gábor Nóra, Szögi Miklós. Hang: Bene Sándor. Fény: Farkas Károly. Súgó: Rácz Szabó Imola. Ügyelő: Berta Lilla. Rendezőasszisztens: Illés Eszter. Rendező: Máriás Endre.
Az előadás ajánlója: „A kis herceg színpadi változata a valóságon túli elemeket a valóságba helyezve tárja a nézők elé, akik mindeközben – a Zentai Színtársulat korábbi előadásaihoz hasonlóan – a gyermeklét ösztönszerű rácsodálkozásának újra megélésével maguk is az infantilizmusmentes, ám rendkívül élményszerű lelki kaland részesévé vál(hat)nak. Az előadás – mind az elkészítésében részt vállaló fiatalok, mind a nézők számára – fel kívánja hívni a figyelmet a mindennapok értékteremtő voltára, a képzelet teremtő erejének jelentőségére, a ciklikus világkép fejlődés–visszafejlődés ellentétpárjának szerepére, a búcsúzás törvényszerű voltának megélési lehetőségeire, és sok egyéb, a fiatalok számára jelentős hatással bíró társadalmi tényezőre is.”
…………….
Hósivatag… homoksivatag, kősivatag. Saját koponyám magányának rácsai között szívem nem ébred. Kígyó mérgével utazom az Űrben, csupán annyit foghatok fel eközben, hogy a felnőttek nagyon furcsák, s válnék inkább Pán Péterré, ki a padlásajtóban kukorékolva repülni tanul, mintsem hogy végül én legyek Dorian Gray, kit bizony maradéktalanul boldoggá tesz Lord Henry filozófiája, hiszen cseppet sem törődik már a boldogsággal. Csak az élvezet, mondja, ennyi. Mindenesetre inkább a belladonnás, vagy akár kígyómérges örök bódulat, utazás a csillagködökben, mint a „felnőttek” öntelt vaksága. Szemem nem ébred. Tova kell szállanom. Hagyd hát, Gyémánt, hogy elveszítselek.
Csillagszemű utazónk a pusztaság közepén most elhagyatottabb, mint valaha. A felnőtt világ vak, kvázi logikus „realitásában” végképp eltévedett. Antoine mester is – repülőgép helyett – egy lerobbant gépkocsival bajlódik ezúttal, túl régen nem járt már a magasban, a szépséges bárányfelhői fölött. Kulacsában kevesebb az éltető forrásvíz, filctolla is jócskán beszáradhatott már idáig, nehezebben kerekedik ki alatta az óriáskígyóban emésztődő elefánt. És akkor a báránykákról még nem is beszéltünk… Pedig övé a feladat, hogy reményt ébresszen, mert aranyhajú kicsi hősünk – aki egyre gyakrabban szipog, s csak tenyereit forgatja tanácstalanul – egyedül ki nem találhat e kietlen kőrengetegből.
Pedig a rózsája vár reá… valójában el sem kellett volna mozdulnia mellőle, hiszen a cél éppen ugyanott található, ahonnan egykor elindult – de sokszor az egész Mindenséget meg kell kerülnünk, üstökösszemű utazóként a temérdek csillagködöt bejárnunk, hogy önmagunkra rátaláljunk. Hogy szemünk ébredjen, hogy szívünk ébredjen. Egy életen át kell utazni, hogy az ember a kicsi gyermek bölcsességét visszanyerje.
…………….
A társulat jelen próbálkozása egy icipicit tétovább az előző produkciójuknál, de ez részint betudható annak is, hogy a szereplők legtöbbje most lépett első ízben a deszkákra, részint pedig egy gyermekeknek (is!) szóló előadás jóval keményebb dió egy lírai, zenés kamaradarabnál. Mindenesetre ez a hihetetlenül erős, mély filozófiával és pszichológiával átitatott szöveg – mely valóban minden korosztályhoz, egyszerűen: az emberhez és az emberről szól – él a színpadon. S azt hiszem, ez a legfontosabb.
Az élőben játszott zene – akár az előző darabjuk esetében – most is jelen van, bár kevesebb helyen. Ráadásul ezúttal árnyékbalettel is díszítik a dalokat, ami remekül hat. (Remélhetőleg a fiatalabb korosztály figyelmét nem vonják el időnként az erotikusan lejtő, csinos női idomok a szövegről … nos, az enyémet ezenkívül még a Rózsa kombinéban való nyiladozása is magára vonta, akárcsak az Üzletember keresztbe tett, hosszú combjai… de hát eszemben sincs panaszkodni emiatt! A kis herceg szövegét már amúgy is úgyszólván betéve tudom.)
A díszlet egyszerű és nagyszerű: sivár papírgalacsin-sivatag, oldalt és felül a magány, a magunkba zártság rideg fémrácsaival. (Nehéz az út a csillagokig? Nos, talán nem annyira, de a fantáziája „edzésével” mindenkinek ki kell érdemelnie, hogy a rácsokat átszakíthassa. Aztán már nem fog fájni. Mert valójában nincsenek is ott.) Gondolom, a repülő helyett a roncsautó nem csupán szükségmegoldás, hanem azt hivatott kifejezni, hogy Saint-Exupéri óta a szárnyalás még sokkal kevésbé jellemző a lelkéről meg-megfeledkező emberiségre.
Ami a színészi alakítást illeti, mint már említettem, kissé tétova az „újoncoknál” – bár nem mindegyiküknél! –, de ez minden valószínűség szerint idővel változni fog, s még a kezükkel is tudnak majd mit kezdeni – különösen, ha ebben majd néhány rendezői instrukció is segíti őket… Bízom ebben mindenekelőtt azért, mert a „régiek” – akiknek ez „már” a második darabja – figyelemre méltó fejlődésen mentek keresztül az utóbbi időben.
……………
Mit is mondhatnék még így a végén?… Küldök egy röpke csókot az ügyelőnek, hiszen az ő dicséretéről rendszerint megfeledkezik a színikritikus – ezért megteszi most a krónikás. De akkor már a rendezőasszisztensnek is… egyszerűen csak mert jólesik.
S mindenekelőtt örömmel üdvözlöm a vajdasági színpadon Saint-Exupéri remekét, melynek csillagbéli üzenetét bizony szívvel lehet csak meghallani. Aztán hogy végül a bárány a rózsát lelegeli-é?… Döntse el a néző maga. (Fotó: Török Ákos)
