Mert olyannyira népes volt ez a publikum, hogy öröm volt előtte játszani – helybeli amatőrnek, környékbeli és távoli művésznek egyaránt. Erről tanúskodnak azok az elsárgult, dedikált fényképek, amelyekkel Weiss Zoltánt ajándékozták meg az évtizedek során itt fellépett délceg színészek és szépséges színésznők, aláírásuk mellé odafirkantva: Pityunak, Pityu barátomnak szeretettel, a viszontlátás reményében…
Volt valami csalogató és marasztaló abban az amatőrszínházi légkörben. Csöppnyi ízelítőt kaphattak ebből a légkörből mindazok, akik bezsúfolódtak a magyarkanizsai könyvtár olvasótermébe, hogy együtt emlékezzenek a Kanizsai Amatőrszínházra. Nem túlzás, már állóhely sem maradt, hiszen ott voltak a hajdani amatőrök, az amatőrökből lett profik, az utódok, a nézők, az emlékezők és rácsodálkozók. Akik most hallottak először részleteket a Kanizsai Amatőrszínház tartalmas életéről, bizony rácsodálkoztak erre a gazdagságra.
Barácius Zoltán nyugalmazott színész, rendező, író, az Amatőrszínház nagy barátja mondta ezen a megemlékezésen: „Minden embernek, minden színésznek vannak kedves helyei, nekem Kanizsa volt ez, mert itt mindig lelkes közönség várt, mindig telt ház előtt játszottunk. Ugyanakkor a Népszínházunk nem jelentett konkurenciát az Amatőrszínháznak, nem voltunk riválisok, de mindig irigyeltük a gyönyörű gardróbot, a díszleteket. Az egyik bástyája volt az Amatőrszínház a műkedvelésnek és a művelődésnek. Ezért fontos megemlékezni róla, hogy volt egy Amatőrszínház, és nagyon sajnáljuk, hogy már nincs”.
Ki hogyan emlékezett?
Korica Miklóstól például megtudtuk, hogy akkoriban nagyon tépelődött: birkózó legyen-e vagy színész – és még ma sem tudja, jól döntött-e. Ábrahám Irén a Vörös Rébék jelekkel ellátott szövegét rejtő, megsárgult papírt szorongatva meghatottan árulta el: sose lett volna színész, ha nincs az Amatőrszínház, ha nincs Pityu bácsi.
Pityu bácsi: Koncz István, eredeti nevén Weiss Zoltán, aki színésze, igazgatója, rendezője, jelmez- és díszlettervezője, szerzője, fordítója, dramaturgja, egyszóval mindenese, lelke volt ennek a színháznak. Kényszerhelyzet volt ez a mindent felvállalás, de nem is lehetett volna másként. Tudjuk, a művészetek oltárán soha nem áldoztak nagy pénzeket, csak sok, szívós munkát, töretlen hitet, talán néha kicsit megtörő, de mindig megújuló lelkesedést.
1958. október 31-én alakult meg a Kanizsai Amatőrszínház. 1958. november 3-án tartotta első bemutatóját. Strindberg Júlia kisasszonyát már november 29-én Nušić Cifra világa követte. Azután sorjáztak: Koncz Istvántól az Ödönke, Thimajertől az Ifjúság a bíróság előtt, majd jött Lentz Nászút férj nélkül című vígjátéka, Koncz István Yankee vígjátéka. Mészöly Dezső Éva lányát Kosztolányi Édes Annája követte…
Sorra aratták a díjakat, fesztiválokon, szemléken, és közben megteremtették a Tisza Ünnepi Játékokat. Törteli László olvasta fel a megemlékezésen az Ünnepi Játékok megnyitó beszédét. Bicskei Flóra pedig édesapja, Bicskei István levelét.
„Azon gondolkodom, hogy fenyőfa deszkával padlózták-e be a színpadot? De valamivel még keveredhetett a fenyőfadeszka illata. Hogy az a valami a padló résein át szivárgott volna, vagy a jelmezeknek volt olyan furcsa illata-szaga. Nem tudom. Persze, ehhez még hozzáadódik az a megmagyarázhatatlan VALAMI, ami az Emberekből, a Művészekből árad munkájuk során. Nos, ez ejtett rabul 15 éves koromban, amikor elkísértem édesapámat a Kanizsai Amatőrszínházba. Azóta se léptem le ezekről a deszkákról. Azok az első lépések meghatározták egész művészi pályafutásomat, és elvezettek a világ minden részére. Ezt színházunknak köszönhetem. Koncz Istvánnak, a kollégáknak és az intézmény hagyományainak… Nem kisebb dolgok történtek városunkban éppen a színháznak köszönhetően, mint a Tiszai Ünnepi Játékok! Azokon a napokon ünnepelt a város! Boldogan bújtam én is jelmezbe, és zötyögtem az echós szekéren, hirdetve az öröm felhőtlen ragyogását. A CSODÁT, amely estéről estére elámította a közönséget. Mindenképpen olyan táptalajt képezett ez az intézmény, amelyből nemzeti színjátszásunk sok büszkesége nőtt ki” – áll Bicskei István levelében.
S hogy kik ők, akik Kanizsáról indultak el?
Kanizsán született 1891-ben Fenyő Aladár. 1898-ben Fenyő Emil. 1899-ben Szikla József. Itt lépett színpadra Kafga Gyula és Kraál Sándor, aki Korda Sándor néven szerzett hírnevet. Ozoray Árpád színműíró lett, Dimitrijević Draginja pedig az Újvidéki Szerb Nemzeti színház művésze. A Kanizsai Amatőrszínházból indult: Ábrahám Irén, Árok Ferenc, Bicskei István, Bicskei Elizabetta, Döbrei Dénes, Jančikin Mihajlo, Koncz István, Korica Miklós, Kraljevacski Eszter, Nagy István, Nagy József, Takács Imre, Tóth Éva, Törteli László, Verseghi József.
„Lehet-e az idők változásával magyarázni az Amatőrszínház megszűntét? Vajon igaz-e, hogy feleslegessé vált? Amikor erre gondolok, a lelkem mélyén tompa fájdalmat érzek, mint amikor egy szeretett személyt veszítünk el” írta levelében Bicskei István.
Tompa fájdalom – valószínűleg ez állította meg a tapsra lendülő kezeket, miután Weiss Zoltán elmondta a Teárumsirató c. versét. „A színház egy nagy temető, itt nyugszik Shakespeare és Molière”. Itt nyugszik a Kanizsai Amatőrszínház. De emléke szívünkben él.
