(Az Újvidéki Színház vendégjátéka Zentán)
Szereplők: Raffai Ágnes és Pongó Gábor
Imádom, ha egy színházi színész van akkora játékos, hogy a mimikájával is játszik, bízva a néző szemében, mintha filmben szerepelne, nem a színpadon. Pongó Gábor pedig éppen ezt teszi a Zsákutcában. Pedig nem is kamaradarabról van szó. Illetve igen, mégiscsak, viszont jelen esetben (Zentán) a közönség nem testközelből követte a cselekményt, hanem lentről, a nézőtérről. És most hirtelen másodszor is helyesbítenem kell, mivel kevés előadást éltem meg eddig ennyire testközelből…
Engemet is úgy vitt be szombat este a színházba a láthatatlan angyalom, mint Mark cipelte be Louise-t a karjában a kertjében berendezett atombunkerbe. Félig aléltan csúsztam bele magam is a történetbe, hogy aztán hamarosan átjárjon valami nagyon pozitív, minden porcikámat átható villamosság – megbizsergette a gerincemet végig, fentről lefelé, majd az ágyékomtól a gyomromon át lassan visszakúszott az arcomig, hol vigyorra húzva a számat, hol berezonálva a szemem alatti tájékot, csordultig töltve a könnyzacskóimat. Csordultig töltve, majd túlcsordítva a szívemet is.
Mark egy kocsmai bevetésen kapja ölébe az aléltan részeg lányt, hogy az atombunkerébe menekítse. Közben a horizonton ott terpeszkedik az atomfelhő, körülötte hullák mindenfelé. Így meséli utóbb Louise-nak, akinek, miután magához tér, jóval többel kell szembenéznie a másnaposságnál… Markot azelőtt mindenki őrültnek nézte, amiért az újonnan vásárolt telkén meghagyta a bunkert, sőt fel is töltötte a raktárt. Most ki az őrült, kérdezi egyre. Tényleg, ki, kérdezi a néző is. (A fiú tán csak Louise iránt érzett szerelmétől az…)
A színen csupán két rácsos vaságy, egy (nem működő) rádió, konzervek, kanna, lavór, egészségügyi vödör… sivár háttér a tomboló, egyre inkább előtörő érzelmeknek. Raffai sminkje is lassan elmaszatolódik – s milyen szexi látványt nyújt így! –, könnyektől, dulakodástól, titkos mosakodástól. Ő is igézőn játszik a tekintetével is, mint ahogyan Pongó minden arcizmával. Ha kámzsát húznánk a fejükre, a darab hetven százaléka statikus lenne, így meg folyamatosan vibrál a színpad, az érzelmek legtágabb skáláját mutatják be, miközben baljóslatún közeleg valami végkifejlet, amitől a néző gyomra állandó görcsben – amin az időnkénti nevetés annyiban segít, hogy ellenkező irányú görcsöt indukál. A feszültség konstans. Mint minden jó pszichothrillerben.
A feszültséget hivatott fokozni a kiválóan válogatott muzsika is, trip-hop jellegű dallamok szólnak végig, valahol ez is emlékeztet, hogy Angliában vagyunk. Még ha a föld alatt is. És ha már a hangoknál tartunk: Ki kell emelnem a színpadi beszédet is, amikor egymás szavába bele-belevágva szólnak a színészek, gyakran egyszerre beszélnek, ami különleges természetességet ad a történetnek. Nem tudom, ez vajon szerzői utasítás-e vagy rendezői invenció, de csak dicsérni tudom, mert ez is csak azt segíti elő, hogy ne néző legyek, ők pedig ne színészek, hanem benne legyünk egy közös eseményben. Tetőtől talpig.
A bezártság, a szűkös élelem, a férfi hős egyre gyanúsabb jelleme, az odakint sejtett borzalom mind már számos alkalommal látott, mégis mindig pompás szerzői fogás, hálás eszközök regényben, filmen, színdarabban egyaránt. De esetünkben ez csupán az alap, amire a két remek fiatal színészünk felépítette a vizsgaelőadását. A profizmusnak olyan szintjét mutatják máris – és remélem, majd ezután is –, ahol minden mozdulat és gesztus, minden egyes fény és hang a helyén van, minden tekintet, fintor, könny és kacagás a helyén van. Ugyanakkor érzelmeikben azon legkiválóbb amatőrök lelkes színházcsinálását idézik, ahol minden lelki rezdülés a legteljesebb mélységig átélt, s a történet ívét tökéletesen követi. Ez teszi az előadást olyan hitelessé, hogy a nézőben semmi hiányérzet nem maradhat, azt ugyan elképzelheti, hogy lehetett volna ezt másképp is, de hogy jobban nem, az bizonyos. A Raffai–Pongó páros játéka minden színészünk számára követendő példa lehet, nagyon magasra tették a lécet a színházhoz való hozzáállásukkal. Ha gyakrabban születnének mifelénk ilyen erővel ható előadások, az bizonyára visszacsalogatná a nézőt is a színházba. Kiút lenne ez a zsákutcából.
A darab végén a csattanó, még ha sejtettük is egy ideje már, azért jó nagyot durran. A katarzis? Ó, az már jóval előbb bekövetkezik…!
Imádom.
