Végig az Amazonas buja vegetációval szegett partjain indián asszonyok rázzák bőszen csörgőiket, kalimpálnak ócska bádogedényeiken, riadt/féltékeny tekintettel csüngenek a magas ég széles vetítővásznán, rikácsolásuk egészen betölti az ősi csend amfiteátrumát. Ayahuascás ébrenlétemben vörös szememet befelé fordítva mámoromban megélek magam mögött hagyva a világot. Miért rettegik vajon Égi Nászunk, mely időről időre úgyis megtörténik? Vagy irigylik csak, ahogy Ő, arcomat eltakarva a világ elől teljesen, magába szívja minden fényem, melytől méhében megfogan – majd csírázik és szárba szökken – a Világokat újjáteremtő Csoda? Nővérem, szeretőm, mindenem! Vérfertőzés csak a megcsomósodott anyag mocskában lehetséges – tiszta égi szerelmünk a Varázslat része, ima, mely a Napot és a Holdat az égen tartja, míg a világ! Míg a világ, míg a világ…
S amíg távol vagy tőlem, a számtalan dimenziók egyikén-másikán találkozunk, együtt vagyunk, együtt vagyunk egyfolytában. Szóljanak a dobok!…
....................
A riadt amazóniai asszonyok, szegények, csak az anyagig képesek ellátni, a Nap piruló, majd az aktusba egyre inkább belesápadó arcáig, ahogy öleli, egyre csak öleli a Holdat, nővérét, szeretőjét. S míg a civilizáció gyenge, de módfelett erőszakos mázában rabul ejtett testek képtelenek felfogni bármit is, ami éteri, addig a kunyhója előtt a tüzet őriző táltos dobszóval üdvözli a nappali éjszaka varázslatos perceit, kundalini kígyóját csiklandja az égi parádé, harmadik szeme csillagként ragyog fel a homlokán, s a tűz mellett fáklyaként világít a boldogoknak, kik megértik versekbe szedett jóslatait és tanácsait. Számukra soha nem lesz igazán éjszaka. A varázsló ősi kultúrájában a Nap és a Hold násza szentnek számított.
Ahogy az anyag káprázatának civilizációja egyre jobban tombolva megcsontosodik a képlékeny lélek körül, látszólag hatalma alá hajtva azt, addig a kultúra egyre inkább visszahúzódik, visszatér éteri csíraállapotába, rejtőzni kényszerül. Szerencsére ez is, akárcsak a Napé, csupán látszólagos fogyatkozás.
Egyre csak József Attila két sora jár az eszemben. A kultura / ugy hull le rólam, mint ruha… Holmi mázként, kéregként élte volna meg, mely alól az Állat vicsorog? Belül van az, legbelül, öregebb az Állatnál, s ha igazán „lehullna”, akkor Attila halott lenne. Nem úgy, mint most, hanem ezerszeresen halott, igazából halott. (Mint ahogy most nem az. A kultúrában él tovább éppen. S ha ezredévek múltán egyszer el is felejtik a neveinket, akkor is tovább él majd, tovább lobog. Mint a varázsló tüze a kunyhója előtt napfogyatkozáskor.)
A lelkemben, a szívem legközepén dédelgetett kultúra részben magyar. A széles sztyeppek erős/éles szelét őrzi máig. Részben tót, részben török. S ki tudja, mennyi minden még… A bennem lélekző kultúra nem a gyarmatosító európai államok civilizációját építi. Már azelőtt sem volt tudomása országhatárokról. Ezek sosem állták útját. Csak hegyek magas szirtjei, barlangok sötét mélye, sivatagok homokviharai, amelyeket megmászott, amelyekben tüzet gyújtott, amelyeket jó esővel megöntözött. S csakígy van ez ma is, lesz majd holnap is.
Ez az eon nem a kultúráról szól. De amíg ismerjük a nevét, tisztában vagyunk a jelentőségével – és látszólagos hiányával –, addig… nos, addig csak ki kell várni, hogy forduljon egyet a Kerék.
S addig mi Holdnővéremmel egészen más dimenziókban találkozunk és vagyunk együtt. Itt éppen csak megmutatjuk orcáinkat azon a tündöklő magas égen.
