Amint belépek Karna Margit színművésznő lakásába, mindjárt meglátom az asztalon a Magyar Életfa díjat, amelyet a magyar kultúra napján vehetett át. Éppen ezen elismerés adott apropót arra, hogy felkeressük Maca nénit, aki 62 évet töltött a színpadon, és megkérjük, ossza meg velünk gondolatait, idézzük fel a régi időket.
– Akkor mások voltak a lehetőségek, a követelmények. Nem volt egyszerű. Mély vízbe kerültünk, és az ember vagy megtanult úszni, vagy csak csapkodta maga körül a vizet. Nem, szerintem nem lehet megtanulni a színészetet, tehetség kell hozzá, és ehhez a tehetséghez lehet hozzátanulni, ráépíteni, de tehetség nélkül nem lehet csak úgy megtanulni. A deszkán kell megmutatni, hogy mit tud az ember, és úgy gondolom, hogy nem kell nagy beszédeket tartani arról, hogy nehéz-e a szerepformálás, hogyan oldom meg a szerepet, mit szenvedek, ha szenvedek, és mit érzek, miközben a figura formálódik, mert azt hiszem, ez a közönséget nem érdekli. A végeredmény a lényeg. A lényeg, hogy ott legyen az a szerep a színpadon. Ezt tanultam az elődeimtől. Persze nem arról van szó, hogy egymás között nem lett volna szó a szerepformálásról, a rendezővel, a színészkollégákkal természetesen volt szó erről, de úgymond kifelé, a nagyközönség felé erről nem beszéltünk. A szerepformálás titkát én nem is tudom megfogalmazni. Ott volt a szöveg, a rendező, a partnerek, akikre figyeltem, miközben adni is próbáltam magamból nekik, közben meg érlelődik a színészben a dolog, és ez a sok szál összefonódik. A topolyai színháznál tíz-egynéhányan voltunk, mindannyian kezdők, figyeltünk egymásra, segítettük egymást. 10 évet töltöttem ott, 52 bemutatóval, s miután megszűnt, Szabadkára kerültem.
A szabadkai színházban dolgozni teljesen más volt, mint Topolyán?
– Ki kellett taposni az utat, és ez egy lassú folyamat volt, sok türelem kellett hozzá és persze kitartás, de nem is volt sok lehetőség máshova menni. Esetleg az Újvidéki Rádióba. Nos, itt nem foglalkoztak velünk úgy, ahogy addig megszoktuk. A beilleszkedésnek is újra kellett kezdődnie, hiszen új közösségbe kerültem. Megalázkodni nem tudtam, az nem az én kenyerem, ezért voltak is összeütközéseim, de az idő meghozta az eredményt. Próbálgatta az ember a szárnyait, és szép lassan kibontakozott. Amikor Szabadkára jöttem, a társulatnak – úgy emlékszem – 54 tagja volt. Erős volt a szabadkai színház, jó társulata volt. Viszont nem lehetett olyan hú de nagyokat álmodni, mert a tartomány, ami pénzelte a színházat, bizony beleszólt a repertoárba. De végül eljött az az idő is, amikor Magyarországról is jöttek rendezők, színészek, ez is fellendítette a munkát.
Mikor kezdte érezni a kitaposott utat a lába alatt? Volt valamilyen fordulópont?
– Ez lassan alakult, nem jött hirtelen, nem is köthető ez szerepekhez. A szerepekkel nem volt bajom, én szerettem a kis szerepeket is. Topolyán is voltak kis szerepeim, sőt súgtam és ügyeltem is, és ez olyan természetes volt, egyáltalán nem éreztem ezzel magam megalázva, hiszen az eredmény volt a fontos. Az, hogy megszületett az előadás. Ha az ösztön benne van az emberben, akkor csinálja a dolgát. Amikor Szabadkára jöttünk, éreztük, hogy nagy falatot rögtön nem fogunk harapni. De nem is tudom, hogy ez baj-e, hiszen olyan fiatalok és talán kicsit naivak is voltunk, hogy nem is számoltunk ezzel. Gondoltuk, majd az idő meghozza a nagyobb falatokat is. Megedződtünk, már csak azért is, mert nem volt lehetőség hol ide, hol oda szerződni. Eltelt két-három év, amikor például a Koldusopera anyaszerepét megkaptam, és azután lassan jött a többi is. Igen, voltak buktatók, de hálás vagyok a sorsnak. Hogy melyek voltak a meghatározó szerepek? A szerepeket nem lehet rangsorolni, legalábbis én nem tudom. Szép szerepek találtak meg, és a kollégákkal is megtaláltam a közös munka örömét. A színház egy elég különös, érzékeny világ, ott az embereknek az idegszálai valahogy a bőrén kívül vannak, de össze lehet csiszolódni, mi is összecsiszolódtunk. Fontos volt, hogy utaztunk is, vendégszerepeltünk Vajdaság-szerte. És ez is olyan természetes volt számomra, hogy ilyet is tennünk kellett.
A nyugdíjas éveiben is viszontláthattuk a színpadon a Népszínház Nem fáj! és a Kosztolányi Dezső Színház Tangó című darabjaiban.
– Nagyon élveztem, igazán tehetséges fiatalokkal dolgoztam. Szerintem nem igaz, hogy úgymond kieshet az ember, ha sokáig nem játszik. Ha a színész zsigereiben benne van az ösztön, akkor az elő is jön, amikor játszani kell.
