Zentai Magyar Kamaraszínház – Zentai Színtársulat, január 28., bemutató
Az első – s talán az egyetlen – kérdésem az lett volna: mért épp A padlás? Mert egyébként szeretem, köszönöm. Anno 2000-ben végigturnéztam Erdélyt a Turai Komédiásokkal, ahol kétnaponta épp ezt a musicalt adták elő, s én meg nem untam volna. (Olyannyira, hogy az első regényembe át is mentettem a négy kedves szellemet – amely itt a mágikus hétre bővül ki.) Aztán Mácsaiék aktualizálták a darabot, ami tetszik. Félreértés ne essék, nem a napi politika és katasztrófák szintjén kedvelem az aktualitást, éppen ellenkezőleg. De itt az történik, hogy az örökké aktuálisat mutatják meg. Hogy például A padlás miért az…
„Valahol az alkonyon túl, hova annyi fénylő csillag hullt, valahol az álmon is túl, ég és föld között… van egy hely. Ezen a helyen egy csapat fiatallal másik távlatot keresünk. Értéket akarunk képviselni, messze a médialáncok kígyózó veszélyeitől, messze az erőszak és drog világától.” Valahogy így… Egy egész osztályra való fiatal, ég és föld között, de talán közelebb az éghez, a tetőtér félhomályában, az ő vidáman ragyogó szemük itt a csillagtenger, fénye minden égi vándornak utat mutat.
Beszélhetünk, persze, a részletekről is, hanem amikor a színpadról sütő lelkesedés a nézőt magával ragadja, nem igazán van utána kedve a részletek kákáján a csomócskákat megkeresni. Ez a mese egészében működik, egyszerűen azért, mert igaz, és mert egyszerű, ámde nagyszerű igazságait ezek a gyerekek mélyen átérezték, együtt lüktettek a dalokkal, így könnyedén képesek voltak mindezt a néző felé közvetíteni is. Átjött, bizony, teljes egészében.
Korrekt énekesi helytállás, eseteként pedig kiváló. (A technikáról beszélek, mert az érzés minden esetben százszázalékos.) A színészi teljesítményről sincs nagyon sok értelme beszélni, mivel az ő esetükben a Játék még így van jelen, nagybetűvel, természetes, hogy könnyed, hiszen még az életük része. Ezt kéne majd a továbbiakban is megőrizni. Akár színész válik valakiből, akár mérnök, orvos vagy ékszerész… (S például most azért nem zavart az sem – ami egyébként szokott –, hogy felvételről szóltak a dalok, mert ha a szereplő elhiszi, hogy márpedig ő most énekel, „élőben”, nos… akkor én is elhiszem neki!)
Ami a koreográfiákat illeti, egyenesen fergetegesek, de hát már a társulat előző előadása – az Antigoné – esetében is ez volt a legkiemelkedőbb. Energiák szabadulnak itt fel nagy bőségben, s mindig vannak tartalékok, rendkívül élvezem, hogy ez a majdnem csupa lányokból álló trupp erőnlétében egy profi rögbicsapatét idézi! (Dinamikus Antigoné után dinamikus Padlás… megnézném az előadásukban a Godot-t…)
A díszlet is egyszerűségében remek: funkcionális és esztétikus is egyben, meg hát… megint ugyanott tartunk: kölyökkoromban a felfordított hokedliről elhittem, hogy űrhajó. A tárgyi világ mindenkor a lelkihez illeszkedik. Hit kérdése az egész.
S hogy megmaradjon a hitünk, oly jó tudni, hogy mindig akadnak társak, akiknek szintén itt van dolguk, itt vannak nekik is álmaik. Hogy tudjuk, ég és föld között mindig akad bár egy kis zug, ahol nem fázik a lelkünk, ahol nem fáznak, csak ragyognak, egyre csak ragyognak a huncut tekintetek, a sziporkázó csillagok.
