Lassan úszott el körülötte a hosszú függőfolyosó haránt irányban a múlt felé, ahogy a súlyos brokátfüggönyök mellett végiglibegett a palota hosszán, talpával alig érintve a díszes kőburkolatot. Az egyik nyitva felejtett ablakon át zihálva lélegzett be a fülledt nyáréjszaka, épp fogyóban lévő hatalmas holdszemének fénylő tekintetével a férfi verejtéktől gyöngyöző homlokát kóstolta szégyentelenül. A saroknál, ahol a folyosó észak felé fordul, a padló élesen felsikoltott az irányt váltó keserű, egyre súlyosabbá váló léptek alatt.
Velence városa az éj nehéz leple alatt buján elterpeszkedett, és bár szellő se rezdült, kéjes nyöszörgések és kacarászások miriádjai szennyezték a légteret közel és távol, ezt a férfi még a halántékában veszettül dübörgő vér zaján át is nagyon jól hallotta. Az ópium édes füstje sem hoz többé már bársonyos kábulatot, látnom kell egyre csak: égi tiszta szerelmem fényét beszennyezi immár, miből vétettünk, a por! Szárnyaszegett madár, megcsúfolt éteri érzés, te... hagyom hát majd az éles tőr vágása mentén elfolyni parázna véredet a porban, hogy új testet gyúrjon a sárból a teremtő, mely tán tisztább s ártatlanabb játékszere lesz emennél, ó, én szerelmesem, égi s földi érzéseknek...
Gyomrából a fájdalom jéghideg agyaraival kifelé rágó szörnyeteget nem tudta, de nem is akarta már visszatartani semmiképp, csak az az egyetlen kép lebegett folyton előtte, melyet a gaz intrikus hosszú, keserves órákon át néki egy emberöltőre elegendő látnivalónak felfestett a homloka legközepére, hol azelőtt még a sötét űrt is bevilágító, mindent látó harmadik csillagszeme ragyogott fényesen. Ahogy a bejáratnál a félfában egy pillanatra megkapaszkodott, máris ott látta kettőjüket, ki sem kellett az ajtót tárnia. Az anyag börtönében nyögő önnön lelke neszezett csupán, ám az elvakult férfi ezt a bent alvó kéjes nyöszörgésének vélte. Baljával hirtelen betaszította a vaskos tölgyfaajtót, közben jobb kézzel a tőr markolatát erősen megszorította. Az áttetsző baldachinra emelte lassan hideg tekintetét.
