„Mint bárány szájából farkasfogak… A háborúk úgy meredeznek ki az idő végtelen anyagából fogódzóul a bizonytalan emlékezetnek, mint hegymászónak a kötél és a szeg. Háború nélkül sokkal elveszettebbek lennénk, körülményesebben tájékozódnánk, még sincs nála rémisztőbb, szomorítóbb, utálatosabb és fölöslegesebb. Meg leírhatatlanabb” – vallja Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című kötetének második, javított kiadásában. A (szerény) krónikás persze mégis vállalja ezt a szinte lehetetlennek tűnő feladatot, lejegyzi mindazt, ami esett – ahogyan előtte Homérosztól és Plutarkhosztól kezdve Hugón és Tolsztojon keresztül Andrićig vagy Krležáig annyian –, majd ha szükséges, újraírja, ahogyan maga a történelem is sokszor önmagát. Mert ha soha senki nem vállalná a szélmalomharcot, hol lennénk már akkor vajon?
És nincs az a történelemkönyv, amelyikből közel annyit tanulhattam volna például a napóleoni háborúkról, mint például Hugo vagy Tolsztoj regényeiből… Balázs Attilakönyvének lapjain éppen úgy elevenné – megragadhatóvá, megérthetővé, emberközelivé – válik a történelem. Mert bármily végtelen teret és időt is jár be ez a vadul burjánzó – sokszor mesés – krónika, mindig megőrzi az emberi léptéket és perspektívát. Andrićot sem véletlenül említettem: már vagy tizedszer jutott eszembe olvasás közben Višegrad és Travnik megéneklője, amikor a szerzőnk (szerény krónikásunk) maga is megemlíti, hamarosan egy karóba húzás – nem túl naturalista – ábrázolásával megerősítve a párhuzamot. (Ami a sajátos iróniát illeti, Rushdie neve vibrált fel előttem, a különleges szerkezetet tekintve pedig a Pavić-féle Kazár szótár – hogy eme két további név említése után be is fejezzem a párhuzamok vonogatását.)
A Híd a Drinán című Andrić-műnél viszont még el kell időznünk egy cseppet, mivel ez a párhuzam a szerzőnél tudatos és hangsúlyozott. Először is mindkét könyv „főhőse” nem egy személy, hanem egy híd, illetve egy erődítmény (ami páratlan lehetőségek tárháza az irodalomban). Mindkét szerző szellemi horgonya ezekbe az objektumokba akasztatott bé – hogy azután jócskán hosszú horgonykötélre eresszék hajójukat, mely századokon (Balázs Attilánál akár ezredeken!) át és kontinensek között vitorlázik szabadon. Talán nem is a horgonykötél a legmegfelelőbb hasonlat, inkább köldökzsinór ez.
Másodszor: nagyon-nagyon hasonló a probléma és az ábrázolt szituáció(k halmaza). Balázs Attila két helyütt is idézi Ivo Andrićot: „senki sem tudja, mit jelent két világ peremén születni és élni, egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, anélkül azonban, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz”. De embernél talán többet ért meg a kő. Hídpillér vagy egy vár alapköve. Ezeket kell a „riporternek” faggatnia, sokadszor is megostromolnia mintegy.
Bosznia a történelem makettje, véli Andrić; Pétervárad – Újvidék – Bácska – Vajdaság – („a régi nagy”) Jugoszlávia… meg, ez az „ellentétek háza”, tulajdonképpen az egész világ kicsiben – sugallja Balázs Attila a kötet alcímében (is). A szerzői szándék tehát elsősorban a Balkán mint olyan bemutatása lehetett – hogy a „romantikus” regényeken, netán B-kategóriás akciófilmeken „edzett” nyugati (vagy a politika reflektorától elvakult helyi) ember kicsit többet is megérthessen ebből a „specifikus” világból. De mivel egy kiváló mű (mint ez is) sosem csupán egyetlen jelenségről szól, hát tessék, az egész emberiségről (mint olyanról) is sokat megtudhatunk olvasás közben. Szomorút és vidámat vegyesen.
Mint már említettem volt, pazar módon kalandozunk térben és időben. Egészen a római korig nyúlnak vissza a szálak, ahol ez a vidék szintén határnak számított – a civilizáció és a barbár kultúrák rendszerint csakúgy kardcsattogtató és -szikráztató ütközési pontjának. Mint ahogyan később az oszmán és a keresztény, majd az osztrák és a magyar, majd a fasiszta és az antifasiszta, a kommunista és a nacionalista (és még sorolhatnánk) világ határmezsgyéjének. Voltak ugyan csendes, egymással megférő időszakok, de a békénél sokkal markánsabban jellemzi ezt a tájékot minden időben a háború. Ez itt a puskaporos hordó, hogy a lassan elkoptatott, mégis oly találó közhelyet említsük. A kanóc pedig mindig ott hever az utcán, szabad hozzáféréssel minden vérgőzös agyú suttyónak (avagy nagyon is számító elmével megáldott politikusnak).
Térben pedig olymód kószálunk, hogy szerzőnk több tucat történelmi személyiség útját követi, akiknek volt valami közük Péterváradhoz vagy Újvidékhez (a várak Napóleon után, ugye, elveszítették elsődleges jelentőségüket, megkerülhetőkké váltak, így a mi erődítményünk is egy idő után csupán csendes „szemlélővé” válik, bár utóbb egyéb jelentőségre tesz szert, elég, ha csak a legutóbbi évek EXIT nevű népszerű fesztiváljára gondolunk – ami nyilván szintén felér egy ostrommal), itt születtek, vagy itt voltak várkapitányok, politikai funkcionáriusok, egyebek. Elkíséri őket Zentára és Kanizsára, Magyarországra, Ausztriába, de akár a messzi Szovjetunióba és Ámerikába is, ha szükségét látja (történelmi okokból avagy érdekességképpen).
Ám nem csupán Hadik András, Andersen, Tito, Milošević etc. alakjai és lebilincselő kalandjai elevenednek meg e regényes történelemkönyv (ahogy a szerző a műfaját meghatározza) lapjain, a „kisember” szintén szóhoz jut számos esetben. S ettől érzi elsősorban magához közelinek az olvasó ezt a krónikát. Érdujhelyi Menyhért, Picspang tanár úr vagy akár a Marsall szakácsa is talán több titkot megsúgnak, avatottabb ismerői a kulisszatitkoknak, mint bármely szaktekintély. Rajtuk túl pedig BalázsAttila bátran megoszt velünk számos legendát, mesét, sőt még amolyan történelmi „pletykákat” is. De még internetes fórumokról és blogokból is idéz… Mert ettől lesz színes (és illatos és ízes) ez a „szórakoztató, végeredményben tanulságos, néha vicces” történet. (És emiatt kápráztat is el még csak igazán, hogy micsoda kutatómunka állhat mindennek a megírása mögött…) És mert be kell látnunk: a mese nélkül túl szögletes, túl kátyús és repedezett lenne ez a világ. Bár „a tudomány igazsága ezen a ponton egészen más lehet. A történettudományé mindenképp, de kit izgat? Ha egyszer oly dideregtetőn szép”.
Lenyűgöző tarkaságával és fordulatos cselekményszövésével egyértelműen habzsolásra késztet ez a – külalakjában is rendkívül vonzó – kötet, pedig jobb volna talán lassan szopogatni, mint ahogyan Hrabal könyvpréselője teszi kedvenc szerzőinek soraival. De hát ha az olvasó egyszer lendületet vesz, nincs többé megállás a pazar történelmi kalandsztrádán. (Egyik történetből szabad asszociáció útján bukkan elő a másik – mesélő kedvű embernek nagy élvezet lehetett ezt megírni is…) S habár szerzőnk – noha természetesen nem zárkózik el az emócióktól – nem játszik az érzelmeinkkel (meghagyván azt a mindenkori politikának), nem fog immár senki vállán sírni, s mást sem hagy a sajátján, azért az óvatlan olvasó végül mégis könnyen elpicsoghatja magát… a bosnyák csatatéren, szerelmesek sorsán, hol máshol?…
Az egészséges érzelmek pedig éppen akkor virágoznak ki, ha nem manipulálják őket kívülről. A szívből s a józan értelemből fakadnak. (És sokszor úgy megöleltelek volna olvasás közben, kedves Balázs Attila.) Mint például a belátás. Mely talán majd nem szül újabb gyűlöletet. Örökre a Duna sötét fenekére hajítja a kanócot. A megbocsátás. Mint azé az újvidéki szerb asszonyé, aki „minden évben visz egy csokor virágot a jugoszláv hazafiak emléktáblájához. De visz egy szálat ennek a kis nőcinek az emlékére is. És kapaszkodjak meg, a nyilasokéra is. Miért? Kurva egyszerű: mert rendes istenfélő ember megbocsát az ellene vétkezőknek. Hát nem? Isten csak így tudja megszabadítani a világot az összes gonosztól. Másképp esélytelen. Nem?”
