Lepár Ferenc a nagykikindai Egység Művelődési Egyesület József Attila színtársulatának amatőr színésze, rendezője, díszlettervezője, a trupp mindenese negyvenöt évi kitartó és lelkes művelődésszervezői ténykedéséért januárban Zentán a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen vehette át a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Életfa díját.
Lepár Ferenc (Fotó: Gergely József)
Már az általános iskolai gyermekszínjátszó csoportban is szerepelt, olthatatlan vágyat érzett a színjátszás iránt. Az általános iskola befejezése után szakmunkásképzőbe jelentkezett, de többet járt a József Attila nevét viselő színtársulatba, mint a középiskolába – meséli önmagáról válaszként első kérdésünkre.
– Kamaszfejjel ott is hagytam az iskolát, és alig 18 évesen elkezdtem dolgozni a cserépgyárban, de minden szabadidőmet az amatőr társulattal töltöttem. Nagyon nehéz volt összeegyeztetni a gyári három váltás fizikai munkát a színészettel. Az egyesületben látták, hogy mennyire megszállottja vagyok a színháznak, mekkora lelkesedéssel járok a társulat próbáira, és hogy szívvel-lélekkel a társulatért vagyok. Legnagyobb örömömre felvettek az Egységbe főállású színpadi technikusnak. Ettől kezdve gyakorlatilag reggeltől estig minden időmet az egyesületben töltöttem. Napközben az egyesület szakosztályai, csoportjai körül foglalatoskodtam, este pedig a színjátszásnak hódoltam, próbáltuk a darabokat, játszottam, később pedig már rendeztem is, a színpadi díszleteket készítettem, végeztem a színházhoz kötődő munkákat. A rendelkezésünkre álló kevés pénzből a legtöbbet igyekeztünk kihozni. Mi nem egy-egy darabhoz választottunk színészeket, hanem olyan művet, szövegkönyvet kerestünk, amelynek eljátszásához volt emberanyagunk, és meg tudtuk hozzá csinálni a díszletet, a kosztümöket stb.
(Lepár Ferenc Bródy Sándor Tanítónőjében)
Mikor lépett fel először, és milyen elismeréseket kapott?
– 1966-ban léptem fel először, egy kondáslegényt alakítottam. Ennek már negyvenhat éve. Tavaly decemberben negyvenöt munkaév után vonultam nyugdíjba, de továbbra is eljárok az Egység rendezvényeire, az amatőr társulat előadásaira. A számomra a világot jelentő deszkákon több mint hetven előadásban ezer fellépésem volt. A szerepjátszás mellett számos darabot rendeztem, díszleteket és kosztümöket terveztem. Munkásságom elismeréseként megkaptam a Szerbiai Közművelődési Közösség aranyérmét, a körzeti és tartományi szemléken arany- és ezüstérmet is kaptam. Büszke vagyok a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóján elért eredményeimre, a társulattal megkaptam a legjobb színpadi összképért járó elismerést is. A rendezésemben Arthur Miller Édes fiaim című drámája kiérdemelte a találkozó legjobb előadása díjat. Tavaly a nagykikindai önkormányzat négy és fél évtizedes munkásságomért Községi Díjat adományozott. Mindezt betetőzte januárban az Életfa díj. Álmodni sem mertem, hogy egy ilyen díjat kaphatok, mindig azt gondoltam, hogy az effajta elismeréseket a nagy, hivatásos művészek kaphatják meg. Igazán meglepődtem, de nagyon örülök a díjnak és minden elismerésnek, különösen akkor, ha azok adják, akik ismernek, és tudják, hogy mit, mennyit és hogyan dolgoztam évtizedeken keresztül.
Napjaink általános pénztelensége mennyire hat ki az amatörizmusra?
– Egyik ismerősöm szavaival szólva: a színház ezer éve haldoklik, és csak a lelkes és kitartó embereknek köszönheti, hogy még mindig él. Szívvel-lélekkel tettem a dolgomat, az anyagi juttatás sohasem volt számomra az elsődleges, mert akkor nem is választottam volna ezt az életutat. A legjobb tudásom szerint dolgoztam a társulatért, és ha erre valaki felfigyelt, vagy díjat is kaptunk érte, az számomra minden nehézségért kárpótolt. Sosem dúskálhatott anyagiakban az amatőr színjátszás, voltak jó és kevésbé jó periódusok. A tavaly novemberben elhunyt Baráczius Zoltán rendezett nálunk, amikor félig tréfásan félig komolyan mondta: „Nem adok én neked semmit, Feri, tudom, hogy te a semmiből is tudsz díszletet teremteni.” Napjainkban az amatőr színjátszás nehéz helyzetben van. A tehetséges emberek sem tudnak olyan előadásokat színre vinni, amilyet szeretnének. Egy-egy amatőr előadásról lerí a társulat nincstelensége. Mi is gyakran a régi díszleteket, kulisszákat vettük elő, és azokat alakítottuk újjá az új darabhoz. Egy-egy kiemelkedő színészi teljesítmény olykor pótolni tudja a színpadkép hiányosságait.
Mennyire jelent többlet-erőfeszítést szórványban magyar előadást rendezni,?
– Akár tanulmányt is lehetne írni az itteni színjátszásról. Amikor új szövegkönyvet keresünk, nagyon sok mindenre kell gondolnunk, hogy egyáltalán vannak-e a darabhoz megfelelő színészek, mennyire lesz befogadó a közönség, ki tudjuk-e állítani a minimálisan szükséges díszletet és ruhákat. Sokszor a közönség miatt inkább a könnyebb darabok mellett döntünk. A közönség nagy úr, nem mindig úgy fogadja erőfeszítéseinket, ahogyan szeretnénk. Hivatásos társulatok ritkán vendégszerepelnek a szórványban, az amatőrök próbálják pótolni a hiányt. Természetesen nem lehet csak a könnyed szórakoztatás a cél. Sohasem azért állítottunk színpadra egy előadást, hogy öt-hat ember nevessen. Ahol nincs irodalmi érték, ahol nem a színész van a középpontban, és az előadásnak nincs üzenete és mondanivalója, az már nem színjátszás. Mindezeket szem előtt tartva fogtam bele mindegyik rendezésembe. A közönségben maradjon meg a színházi élmény. Egy-egy előadással a színész is tanul, mi magunk is művelődünk. Nem érdemes dolgozni, ha a felsoroltakat nem tartjuk tiszteletben.
Kik azok a művészek, rendezők, akiktől tanult, akik segítették a munkáját?
– A tény, hogy az Egység színjátszó társulata befogadott, nagy lendületet adott számomra. Boldog voltam, hogy tapasztalatlan kezdőként szerepelhetek, egyenrangú partnerként kezeltek. Az első hivatásos rendezőnktől, ifj. Szabó Istvántól tanultam meg a színházi rendezés alapjait, a próba menetétől a szereptanuláson át a fellépésekig. Pályámon több hivatásos rendező keze alatt játszottam, mindegyik más módszerrel dolgozott, mindtől tanultam. Bakota Árpád, Dragan Jović, Fischer Károly, Kovács Frigyes, Soltis Lajos és Vajda Tibor vezettek be a színházi rendezés kulisszatitkaiba. Tanfolyamokra is jártam, ahol a rendezés alapjait, a szövegmondás technikáját sajátítottuk el. Ljuboslav Majera nevét kiemelném, mivel sokat segített, önzetlenül osztotta meg velem tudását. A rendezés és a díszlettervezés terén az évekkel együtt szaporodó tapasztalatok nyomán kialakult a saját felismerhető stílusom.
Milyen rendezőnek tartja magát?
– Nagyon oda kell figyelni, hogy mindegyik szereplő a maga helyére állva megkapja a saját külön hangsúlyát és jelentőségét. Fontos a miliő, hogy milyen környezetbe, közegbe helyezzük a darabot, nagy hangsúlyt fektetek a díszletre, a kosztümökre, de a zene jelentőségét sem szabad elhanyagolni. Hogy mindez összeérjen bennem, ötleteket „loptam” a rendezőktől. Nem tudtam, mennyire nyúlhatok bele egy szövegkönyvbe, mi az, ami megengedett, és mennyit követelhetek a színésztől. Gyakran kértem tanácsot tapasztalt, hivatásos rendezőktől. Idővel már a saját tapasztalataim irányítottak a szükségtelen részletek kigyomlálásában. Nem a realisztikus színjátszást követem. Meg kell mozgatni a közönség képzelőerejét is. Előadásaimhoz nagy kedvvel terveztem a díszletet.
Amikor már több éve nem rendeztem, rájöttem, hogy a szerepjátszás helyett szívesebben állítanék színre egy jó szöveget. Viszont egyes előadásokban nagyon jól éreztem magam színészként, egy életre szóló élményt jelentettek. Rendezni nehezebb, de a kihívás is nagyobb. Szívesen választok olyan darabokat, amelyben az ember, az ember tragédiája, életsorsa, a családegyütt maradása vagy széthullása áll a középpontban. Ez nem véletlen, mivel Németh László a legkedvesebb drámaíróm.
Decemberben nyugdíjba mentem, de bejárok rendszeresen az Egységbe, és még akár rendezést is vállalok, ha felkérnek. Ma már lazábbak a napjaim, több idő jut például a virágokkal foglalatoskodni, és időközben unokám is született.
