szeretném, ha unikornis lennék
A Móra kolesz temérdek lépcsőjén egyensúlyozok lefelé két filigrán porceláncsészécskével – szvít Dzsízösz, egy pillanatra megjelenik az összes diák, aki valaha itt lakott, a folyosópadlón csücsülve szlopálják a kocsisbort, csak úgy a kannából –, egyensúlyozok lefelé a csészécskékkel, bennük mennyei aromájú gyümölcspárlat; egy csepp se vesszen kárba, ihaj! Pé hozott egy palackkal a hazaibul, részint, mert ma Bé Pálinkaenciklopédiáját is bemutattuk, részint, mert biztos, ami biztos, ugye-ugye.
Jómagam egy emberes korttyal fogyasztottam még odabent a konyhában – mindössze két kezem van, sajnos, tálcát nagy hirtelen nem találok, meg nem is tuti, hogy felismerném a rendeltetését, lent viszont Bé és a párja, eM2 tikkadt pannon-tengeri szivacsokként várják a nyeletet. Semmi totojázás.
A szomszédos Blues kertből átszűrődik valami finom muzsika, pohárcsörgés, apró női kacajok… jólesik most beledzsigelnem az üdebársony szegedi éjszakába, bírnám reggelig, de a fészekalj lassan aludni tér körülöttem, jajj, mit tegyek?…
…hhhH. Kanyarodjunk csak egy kicsit vissza.
Péntek reggel. Olajcsere, picit csúszunk. Sebaj, Pé biztos kezű, remek ritmusérzékű sofőr. A határon sima az átcsúszás, Szegeden az EU-szagban találok még egy csepp balkáni levegőjű zugot – bent az Opelben, hol máshol? –, rágyújtok, aztán még éppen elérjük eM1 gyermekbűvölő matinéjének végét egy árnyékosabb szegletben. Gyors presszókávé – cukorral; tej már nem jár az íróknak, csókolom, de a második kockát beválthatom egy kisfröccsre? –, kolesz, lecuccol, egy-két kupica, át a Blues kertbe, frissen csapolt világos, ebéd – könnyű olasz tészta, hogy a remélt tartalmas vacsorának hely azért maradjon, na ja… –, kolesz, egy kis hideg víz az orcára, egy-két kupica, vissza a központba. Persze gyalog, Pé a barátunk, az írótársunk, a kiadónk, és csupán negyedsorban a sofőrünk – ne toljunk már ki vele, érted. A Tisza-hídon közepes erejű napszúrás éri Csét, ja, hát aki kopasz, az viselje a következményeket.
Viselem én, viselem, de… most már elhiszem, hogy Szeged Magyarország leginkább napsütötte városa: a központba beszorulnak a sugarak, s mindegyikük az én tar-kómat és halántékomat célozza. Van még egy bő órám, cserbenhagyom a soros dedikálókat és a roskadó könyves standokat, lelépek a legközelebbi söntésig. Terasz, árnyék, szellő, dohányozni kötelező – pompás, mi?! (De ki hiszi el nekem ezután, hogy a könyvek eggyel még jobban érdekelnek a vendéglátó-ipari egységeknél? Pedig így van. Fura, időnként nyomokban bennem is megtalálható némi praktikus érzék. Ennyi.)
Vissza a hőgutába, Bé is itt van már, lapockán ütögetjük egymást, majd leroskadunk a semmit sem érő fehér napernyő alá, s bágyadtan elkezdünk beszélgetni az új kötetéről – és persze az esti menüről, naná. Mivel nem rajzanak körülöttünk a könyvmolyok – no, azért egy-kettő akad… –, nézelődök, kavicsokat keresgélek az otthon talán éppen rám gondoló Tündérkémnek.
Szerencsére hamar eltelik ez a tikkasztó óra is, gyors-gyors, irány a büfé, jöhet az a veresboros borjúpörkölt, vagy roston hirtelen kisütött marhahátszín fokhagymával, petrezselyemmel… helyett apró szendvicskék, papírvékony szalámival – Pick helyett inkább csak -ck –, paradicsommal. No jó, a – szintén leheletnyi – zelleres camembert-t azért díjazom rajta. Csak hát ha tudom, hogy ez lesz, akkor Zé példáját követem ebédkor, s valami tartalmasabbat rendelek… Mindegy, kapjunk be ebből hama vagy húsz-huszonötöt, rá egy gyors pannonhalmi körte, korsó csapolt Soproni, majd vágta át a várkertbe, a rajongó kékharisnyák bizonyára már egymást tépik helyettünk!…
Nos, a kékharisnyákat leginkább csupán eR képviseli – egészen felfedett, hosszú-hosszú combján járja is maratonját a tekintetem az est unalmasabb részei alatt –, no de maga a helyszín is varázslatos – még kék kavicsot is találok a nagy bütykös bükk alatt!! –, most kezdem ma először igazán jól érezni magam: leszállt az est, hűs szellő is lengedez, VéZé, a moderátor kerüli az akadémikus szárnyalást, inkább lezseren elbeszélgetünk az irodalomról, persze szabadon elasszociálgatva/vitorlázgatva. Remek!
Az est további részében Csé előbb sárkányrepülősdit játszik negyedmagával, aztán csapoltat még néhányat, belecsipeget különböző beszélgetésekbe itt és ott… majd jön egy kellemes séta hazafelé – mennyivel szelídebben bánik a sugaraival a Hold a Napnál –, majd a kolesz előtt elpipázgatunk, mint az öreg székelyek, csak a sámli hiányzik.
Amennyiben kint maradunk hajnalig, Pé, esküszöm, hogy eszembe sem jut Dante és Shakespeare, nem bújik ki belőlem a fárasztó irodalomrajongó – ennek csak a túl korai takarodó lehetett az oka.
Reggel a másnapos, „házi készítésű” Tesco-kifli cseppet megviselt, no de jött hamar az életmentő fekete, serrel leöblítve, s már száguldunk is váltott lovakkal Budapest városa felé a sztrádán! Némi kulináris eszmecsere Bével, egy csepp szundi – mindössze két órácskát sikerült az éjjel aludnom –, s már ott is vagyunk. Úgy bukkanok elő a Hősök terénél a földalattiból, mint álmodó kobold egy mesebeli barlangból, Brünhildámat keresem, helyette mérsékelt tömeg fogad a Vörösmarty téren, és – igen! – fátyolfelhők az Égen, hála érte, Arany Atyácskám!
Ismerős arcok a standunknál, a legszomjasabbal el is indulunk ozsonnázni – időnk?, mint a kender!
Később vissza a térre, köszöntöm az épp dedikáló Pé2-t, majd cigivadászat: nemcsak hogy rágyújtani nem szabad sehol – no, fő, hogy lehet! –, de még beszerezni sem túl egyszerű a dohányneműt… szerintem évek kérdése csupán, hogy szert kell tennem egy cigidílerre, vagy a kertem legeldugottabb szegletében magamnak dohányt termesztenem. No de! Míg efelett merengek mélán, az utamba vezeti a sors a leggyönyörűbb krisnás lánykát – olyannyira éteri, hogy talán csak egy felhőrácsokon átszökő napsugaracska játszik velem pajkosan –, aki ráadásul nem is erőszakos!! Persze, azért lenyúl néhány százas erejéig, természetesen, de szelíden teszi, és kapok cserébe egy kedves matricát, meg egy csokor káprázatos mosolyt, GOURANGA!
Vissza a csehóba, papírvékony pizzaszelet a sörhöz – micsoda diéta, a rónaságon kolbászoló Petőfi is vastagabban burkolhatott! –, vissza a standunkhoz, kezdjünk el veszettül dedikálni most már, nosza! Befut eL, majd Bé, kollégák, barátok, pici Vajdaság a nagy Budapest szívében… no, én amúgy is mindenhol otthon vagyok, de most aztán tényleg. Kunyerálok Pétől néhányat a saját kötetemből – egyet el is lopok Bének –, ő elég morcosan néz rám, mért nem hoztam a saját példányaimból?, hát mert öreg bringatúrás brigadéros vagyok, a lehető legkisebb málhával indulok el otthonról, haha, azért. Egy fogkefe, váltás alsó, néhány doboz cigaretta… ez bőven elegendő a háromnapos irodalmi túránkra. Hát de nem?…
Szóval, ha el nem is adok, azért egész sokat dedikálok.
Letudjuk ezt a protokollt, érzelmes búcsút veszünk az angyaloktól és a matrózoktól, majd – még világosban – irány Füred! Ott vár ránk Té és kedves neje, Ká, másnap – azaz vasárnap – lesz még a közelben egy jelenésünk. Pesten is találok közben néhány kavicsot, de a legszebbeket majd a Balatonnál gyűjtöm be – extra meglepetésként egy csomag Dunakaviccsal egyetemben.
És vééégre! A háziak tejben-vajban, de főképp pájinkában és embörös étkekben fürösztenek bennünket. Kellemes, meghitt beszélgetés hajnalig – barack? Vegyes gyümölcs? –, közben a walesi bárdok is megpendítik a selymes éjszaka lanthúrjait…
Ezúttal sikerül teljes négy órát(!) aludnom, s valóban üde is vagyok még délelőtt. Ami gyorsan eltelik gitárpengetgetéssel, falatozgatással és vagy öt-hat korsó tea megfőzésével és elkortyolgatásával – közben persze: vegyes gyümölcs? Barack? Mindkettő. Persze. Azért teszek csak fel költői kérdéseket, mert költő vagyok.
Aztán jön a kiadós ebéd – erősen felturbózott paprikás krumpli sertésdagadóval –, és… no, itt kezd Csé egy cseppet elfáradni. Sziesztára persze már nincs idő – aludni? Mi az?? –, igyekezni kell, várnak ránk Akalin az irodalomkedvelők.
S valóban, szép számban összejöttek – Jézusom, a könyvtárban voltunk? A községházán? Üdülőben? Én leginkább már idülőben, hah –, köztük ott a nagynénim, a párjával lejöttek miattunk Veszprémből, jaj, beszélni kéne, de hát csak nem traktálhatom a Nagyérdeműt a zsebdelíriumommal… No, Zé ügyesen moderál – persze előtte megsúgom neki, hogy engem lehetőleg minél inkább hanyagoljon –, a közönség is megkapja mindenekelőtt az ízes bácskai és bánáti beszédet, mondunk okos dolgokat a kortárs irodalomról és annak helyzetéről, magam leginkább tömören és magvasan szórom bölcsességem nektárját, haha.
Aztán máris be az Opelbe, Pé a volán mögé, Zé mellé, mi, eM1-gyel hátra. A kemény mag. Istenem, a többiek mikor, hol morzsolódtak le vajon? Mindegy. Mi még mindig lendületben, faljuk az országutat, mintha nem is három napja, hanem egy örökkévalóság óta lennénk Úton, s ez minden bizonnyal így is van, csak időnként tudatosul, tudat?, óh, kifordított Tolnaivá válok mintegy, aki a találkozókon anekdotázik, sziporkázik a közönség előtt, aztán általában a kockás abrosznál már elcsendesedik, hát, én fordítva, most kezdek csak belelendülni a hihetetlennek tűnő történeteimbe, jár a szám, ergo sum – még –, gondolhatom, bár inkább érzem, ahogy azt is, hogy a gondolat kezd eltűnni belőlem, az erőm viszont mintha egyre fokozódna, uralom az utat, csak a nyelvemen vagyok képtelen uralkodni, közben alig várom, hogy Soltvadkertre érjünk, hogy végre megkóstolhassam a legendás fagylaltot, amiről már évtizedek óta mindenki áradozik nekem, fárasztják vele az agyamat, nosza, most majd rendesen belenyomom az orromat, mást talán nem is lennék most képes a gyomromba fogadni.
Soltvadkert. Este cca. 9. Sehol egy lélek. A cukrászda zárva. A kótyagos bárd nagy hirtelen elcsendesedik. Most csak: szeretném, ha unikornis lennék. Terebélyes fejemet egyetlen szarvammal megtámasztanám az Opel szélvédőjén, aztán csak hagynám, hogy a csendes álom leszárítsa izzó bőrömről a hideg verejtéket.
De nincs ilyen szerencsém.
Hazaérünk valaha?
S holnap még vár ránk Zenta, az oszlopcsarnok…
De tartok én ettől? Ott lesz a Tündérem. Milyen is lehetne ez a költészeti est? Csakis: tündéri.
*Száguldó tisztelgés Jack Kerouac és legendás regénye, az Úton (On the Road) előtt – többek között annak új magyar fordítása apropóján.
