– Majd meglátjátok a „konzervhotelt” – szól Ági, amikor közeledünk úti célunkhoz –, kívül randa, belül fantasztikus!
S valóban, a Hotel Azul, ez a fura, kékre festett „doboz” Kranj külvárosában csodás kényelmet és pompás reggeli falatokat rejt magában… A kilencórás utat követően igen jólesik a zuhany és a negyedórás elnyújtózás a méretes ágyon. És ez a minden komforttal ellátott, ragyogón tiszta szoba csak az enyém lesz a következő napokban! Persze, többnyire csak felfrissülésre és éjszakai pihenésre használjuk majd a hotelt rövid ittlétünk alatt, de akkor is remek érzés, hogy a rendelkezésünkre áll, amikor csak szükséges. (Amennyire élveztem az előző gyöngyszigeti hétvége sátoros, vadregényes vadromantikáját is, éppoly simogató ez a luxus is.)
Zenta Község Idegenforgalmi Szervezete jóvoltából tölthettük el ezt a felejthetetlen hétvégét Kranjban, ahol a városnapból kinőtt fesztivál zajlott éppen – a vendéglátónk pedig a Zavod za turizem Kranj volt. Már az elején szeretném hangsúlyozni, hogy itt az ideje elfelejteni a „hideg szlovénokról” szóló sztereotípiákat: az utóbbi évek utazgatásainak tapasztalatából azt szűröm le, hogy a Világ előnyére is változik: léteznek politika feletti kategóriák, és ezek közül egy a vendégszeretet! Erdélyben, Kárpátalján, Magyarországon s most Szlovéniában is egyformán kitűnőre vizsgáztak ebből a „tárgyból”. Úgy tűnik, az emberek nem hisznek már feltétlenül a Hatalomnak és Pénznek, a lelki régióban kezet nyújtanak egymás felé. Ottlétünk alatt nem csupán a vendéglátóink, de szó szerint mindenki nagyon barátságos és kommunikatív volt velünk, a vásári árusok, a pincérek és az ismeretlen emberek az utcán, akiktől pl. információt kértünk, vagy akik odajöttek a zentai standhoz egy kicsit barátkozni. Van „júgónosztalgia” is, elsősorban a középkorúak körében, tehát bátran kommunikálhattunk szerb nyelven. A fiatalabbakkal pedig valami szerb–angol–szlovén keverék nyelven értettünk szót. De tudjuk, ahol az emberek meg szeretnék érteni egymást, ott semmiféle nyelvi akadály nem létezik. Ó, visszaemlékezni is mesés, ahogy így írás közben Jože Pirc ínycsiklandó áfonyalikőrét szopogatom…
Az odaút sima, bár cseppet monoton, már ami a tájat illeti: Magyarország felől közelítjük meg Szlovéniát, mivel – bár Horvátországon keresztül egy százassal rövidebb lenne az út – így csupán egy határon kell várakozni, no meg a pályadíj is jóval olcsóbb. Csupán a Balaton vidéke töri meg az Alföld unalmát, de sebaj, böhöm Daciánk villámsebesen nyeli a kilométereket, aki teheti, félórákra, órákra el is szunnyad – nekem sikerül: igencsak hajnalok hajnalára esett az ébresztő.
Aztán ahogy behatolunk Szlovénia szívébe, a le-leragadó szemek hirtelen sarkig tárulnak, s eltűnik belőlük álom, fáradtság. Egyre magasabb hegyek, rajtuk mindenfelé csinos házacskák, köztük apró tavak, pompásan harapható levegő, és tisztaság, tisztaság mindenütt! (Három nap alatt csupán egyetlen eldobott szemetet láttunk valahol Kranj és Bled között! Ez a sztereotípia helytálló volt…) Erre a tájra – akárcsak az egész országra – az a jellemző, hogy idilli, de a giccset még csak meg sem közelíti! Jó ízlés és mérték. Svájc lehet még ilyen. Pompás, mi?
Kilenc óra autózás után cseppet mégis elcsigázottak vagyunk, ezért Ágival „nyafogunk” egy kis sziesztáért, de a férje, Kornél a boss, ő pedig ehelyett határozottan javasol egy rövid kirándulást vacsora előtt. És mennyire jól tesszük, hogy őrá hallgatunk! Végigszlalomozunk a hegyek között felfelé kígyózó, a Kokra folyócskát át- meg átszelő szerpentinen a harminc kilométernyire fekvő Jezersko faluhoz. A tó jócskán leapadt és bealgásodott az idei szélsőséges időjárási körülmények között, mégis magával ragadó. A szélén egy csárda – az, amit imádok: faház, ácsolt, gyalulatlan faasztalok, a korsókban gyöngyözik a sör, a nyárson forog a bárány, ah, bár itt tölthetnénk ezt az estét (életet). De időre várnak bennünket a vacsorával, ezért inkább egy rövid sétát teszünk a környéken. Gyalogosan haladunk még egyre csak felfelé: körben mindenütt a hol erdős, hol sziklás, hófoltos szirtek – és az ózondús levegő még csak itt az igazi: jó időre elfelejtem a cigarettát…
Vacsora Mlaka falucskában, annak is a szélén, kint a teraszon: mivel útközben praktikus okokból igen kevés folyadékot fogyasztok, most a korsó frissen csapolt barna Laško azonnal felszívódik a sejtjeim felszínén. Jöhet is a remek marhaleves cérnametélttel, a három fő fogás közül pedig a borjúszeletet választom, gombaszósszal. A köret valami túrós tésztaféleség, ami leginkább a burekra emlékeztet, azzal, hogy ezt nyilván nem sütötték, hanem főzték. Mennyei! A végén a vaníliafagylaltról már nem is beszélek…
Ezután ugye az következhetne, hogy vissza a hotelbe, aztán csicsis… de nem! Átöltözünk, majd beautózunk a központba, hogy elmerüljünk a fesztiváli forgatagban, no meg hogy végre a házigazdákkal is találkozhassunk.
Maga a város a mediterrán és a hegyvidéki települések jellemzőit egyaránt magán viseli, szépségébe belesajdul a szív… karcsú utcácskák, ódon épületek, az elmaradhatatlan tarka, cserepes virágokkal az ablakaikban, lenyűgöző! A városnapi forgatag pedig olyan, mintha egy zenei fesztivált, egy hatalmas vásárt és egy vidámparkot ötvöznénk. Tátott szájjal végigzarándokoljuk, majd a turisztikai irodában megkeressük Tamarát, aki elvisz bennünket a VIP-részlegbe, ahol a „nagyfőnököt”, az elbűvölő Nataliját is üdvözölhetjük. Picit megkavarodott már eddigre bennem a hosszú és tartalmas nap, alig fogom fel, hol vagyok… mindenesetre mintha egy citadellán lennénk épp, egy kőlépcsőn egy apró, pázsitos udvarra jutunk, ahol a pincérek jégbe hűtött üdítőket és félédes rosé pezsgőt kínálnak percről percre – el is tüntetek sebtiben két félliteres frissítőt, két pohárka pezsgőt, s még a dinnyefalatkáknak is jut hely. Ezután már csak bámulunk: néhány lépcsőfokkal feljebb újabb „udvar” következik, amelynek zsebkendőnyi színpadán egy csodás hanggal megáldott lányka dzsesszesített slágereket énekel Bob Marleytól kezdve Amy Winehouse-ig gitár- és zongorakísérettel. A kilátás a városra is káprázatos. Szinte elolvadok. Egyáltalán nincs mehetnékem…
Később még egy rövid sétát teszünk, belehallgatunk a Merqury Band koncertjébe a nagyszínpadon, majd – kihagyva az aznapi sztárfellépő Prljavo kazalište buliját – lassan hazaandalgunk a szobácskáinkba – álomtündér nem várat sokáig magára.
Reggel picit későn sikerül felébrednem, így inkább csak ízmintát tudok venni a remekül tálalt svédasztalból – sonkás rántotta, kranji kolbászocska öntettel, narancslé –, s már loholunk is vissza a központba: reggel nyolctól délután egyig Kranj testvérvárosai mutatkoznak be a standjaiknál. Zenta pedig egy ezek közül!
A kollégával segítünk Kornéléknak elrendezni a magunkkal hozott prospektusokat és ínyencségeket a Banja Luka-iak szomszédságában, majd teszünk egy-két kört a városban – mivel a délutáni szervezett városnézés helyett más tervünk van: Bled… Először is végignézzük a többi standot. Nem csupán a testvérvárosok vannak itt, természetesen a helyiek és a környékbeliek is kínálják a portékáikat (ha nem reggeliztem volna, hát itt is vidáman jóllakhatnék a kóstolókból, az már szent igaz). Az első asztalnál máris rettentően barátságos szlovén házaspárral ismerkedünk meg – a szívem máris felmelegedett –, vásárolunk is náluk az itthoni lányoknak az ízléses kis kézművesmunkákból (á la Mirela Kleč). Két asztallal odébb áfonyahegyek! Köztük áfonyabor, áfonyalikőr!! Ezekből rakatunk is félre, az itthoniak bizonyára ennek is örvendeni fognak… És így szépen lassan végigbogarásszuk az egész vásári forgatagot. Ezután jöhet egy jól megérdemelt korsó frissen csapolt, majd elindulunk a tágabb környéket is felfedezni.
A külvárosról is csak szuperlatívuszokban tudnék szólni. Még több a virág és a zöld, oly üdítő látvány, hogy a kánikula is elviselhetőbb így, s valahogy több a levegő is, mint a poros alföldön. Betérünk még a szarajevói grillcsárdába egy újabb korsóra, majd loholunk vissza a standunkhoz – a díszebédet nem kéne lekésni…
A levesek közül ismét a goveja juhát választom – amikor meglátom a sűrű gombalevest, kicsit megbánom –, ami szintúgy pompás, mint az előző esti, a menük közül pedig a másodikat, ami – pill., puskázok – a következő: file brancina s pečeno zelenjavo, solata, sladica. Az érthetőség kedvéért: roston sütött farkassügér és zöldségek (padlizsán, krumpli, paprika és uborka), citrommal, hozzá vegyes saláta – bőven vörösbabbal és csemegekukoricával –, végül pedig kávéba áztatott babapiskótával készített vaníliadesszert eperdzsemmel leöntött tejszínhabbal… kényelmes székek az El Faro étteremben, csinos boszniai lánykák az asztalszomszédok… jéghideg ásványvíz, cabernet sauvignon, merlot… fokozzam?…
Lustán elterpeszkedve az asztalnál kellemesen elbeszélgetünk még a vendéglátókkal és a többi delegációval: kinél mi hogyan változott a „széthullás” után – majd visszaautózunk a hotelbe. Most tényleg akad egy órácska a sziesztára.
Délután Bled. Ez már valóban mesébe illő… és – bármily hihetetlen – mégsem giccses ez sem! (Bár megközelíti. Merész! Mint ahogyan Dosztojevszkij közelítgeti a ponyva határait – hogy aztán megírja a legmagasabb rangú prózát.)
Itt is szívet melengető az első „kaland”. Tétován parkolót keresünk, látszik, hogy cseppet eltévedtünk, mire egy fiatalember olyan elánnal köszön be az ablakon keresztül, hogy mérget vennék rá, Kornél ismerőse valamelyik előző alkalomról. Á, dehogy! Csak egy leskovaci „zemljak”, aki megörült a szerbiai rendszámunknak, és azonnal a segítségünkre sietett. Ajánl egy parkolót, mire Kornél: „Dobro, al’ mi ne bi platili…” Erre még barátságosabb, vigyorog, és eligazít ahhoz az étteremhez, ahol szakácsként dolgozik. Ott senki nem fog háborgatni bennünket parkolódíjért. Bratstvo i jedinstvo. Él ez még a lelkekben… s élni is fog.
Körbejárjuk a tavat – és csak bámulunk. A szememmel a turistákkal gondolázok, lélekben a hattyúkkal és kacsákkal lubickolok. De nem turista vagyok, hanem vándor: a tekintetemmel magamba fogadom egyszerre az egész környéket, a szívemben kicsírázik, hazahozom Tinéktek. Lubickoljatok benne, enyhítse a kánikulát.
Este már kihagyom a városi sétát (bár a Siddharta koncertjét kicsit sajnálom). Míg a többiek még elmennek egy búcsúkörre, a szobámban elfogyasztom a két grillezett dupla csirkecombot a frissen sütött zsemlével és egy pohár sörrel, majd készülődök a hazaútra, gondolatban búcsúzkodom – ahogy szoktam.
Ez az Út sem volt véletlen az életemben, mint ahogy egyik sem az. Tanultam újat, megerősödtem abban, amit már eddig is tudtam, közelebb hozott a Világhoz – és önmagamhoz. Kurta volt, igaz: mint amikor egy híres séf elkészít egy fantasztikus menüt, amiből te aztán csak egy kanálnyi kóstolót kapsz csupán. De ez az egyetlen evőkanálnyi boldogság is teljesen feltöltött engemet, testileg és lelkileg egyaránt; az íze pedig örökkön a nyelvem hegyén megmarad – örökkön visszahív.
