„Járd meg, Bubám, járd meg”
Van az az állapot, amikor mindenhatónak érzed magad. Mindent tudónak és halhatatlannak.
Csak egy iciripiciri pinceászka. Lesem, ahogy az Úton végigballag a Mú tehén, én, aprócska bibi-baba, bölcsőm ring velem, patyolat koporsóm, a falra vetített árnyék pillanatra leköti még savósan fakókék tekintetemet, majd hirtelen minden körben megfordul, és elnyugszik önmagában. Az ajtó feltárul.
Hát igen. A Lépcsők…
Habok alá, felhők fölé.
Lehunyt szemem előtt Testet ölt a Való, megélek mámoromban magam mögött hagyva a Világot.
Kézen fogtál, és vezettél. Kinyitottad a kaput, és mosolyogtál, amit én ugyan nem láthattam, mert bekötötted a szememet kasmírkendővel, de megéreztem. Itt vagyunk hát.
Úgy illan tova minden bánat, mint a borús fellegek, amikor találkozunk.
Nem törődök semmivel, csak élvezem, hogy Itt vagyok. Veled.
Hiszen tizenhat hosszú-hosszú évvel tovább kellett várnom Rád, mint… Néked Rám.
Azt akarom, hogy tudd: Veled vagyok. Bármi is történjen.
Te pedig bezárod a lejárat rozsdás pán-célajtaját. De – a kulcsot nekem adod. Tisztelsz. Tisztellek.
Tudod, Kedves, ha mindent tökéletesnek fognál fel idebent, nem éreznél kényszert az alkotásra, hiszen éppen azzal veszel részt a Műben, hogy átérzed és végigrezged a Harmóniát, ami átitatja a Mindenséget. S tudom, Te közelebb állsz már ehhez. De most… magam is csak szelíden bámulnám a mosolygó horizontot. Csendben. Mindörökké. S csupán ülnék szótlanul a lépcsőinken. Melletted.
Cs-sss…
Percek múltak el, ötpercek, Örökkévalóságok. Nem is tudod… Zokogtam. Ászkaszemem parányi kocsányán az Új Özönvíz bocsáttatott alá az ember(i)ségemre. Mert ez a lépcsősor – hiszed vagy sem – lefelé is folytatódik. Amikor szintén kézen fogsz, és szelíden, ám kímélet nélkül visszavezetsz a drót mögé, hol csak ászkaálmaimban láthatom újra a valóst, mit gyöngyfény homloktekinteteddel átölelve beragyogsz. Innen, erről a megszentelt lépcsőfokról már látni idecsorduló sugárujjait: csoda a fény és a hajnalod. Már-már perzsel, ahogy megérint, de minden küszöb beléd mar, ha rajta keresztüllépni óhajtsz – ez a két obulus. Szeretem, ahogy fáj. Fáj-fáj-fáj… öleljátfázomhiányod.
Eddig ér hát el a fény, amit az Alábukó, s nékem Te, elhoztatok. És a többiek odalent… Többiek?! Csak Én vagy. S Te vagyok. Éteri-örök karjaimmal átölellek – áttűnés – a zeniten sugárzunk, mint egyetlen, különlegesen meleg fényű csillag.
Csillagszemű pásztorlányka, csak egyetlen lépést még felfelé – és a kendőt akár soha többé ne oldd meg két esendő ászkaszememen; a pórusaidon átáramló Napfény elvezet, s felvezet, Égig ér tekinteted, lajtorjáján végigjárom az Utam:
elolvadt a nap és csak a pokol
tüze mosolygott, aprócska
lelkem az árnyai közt bolyongott,
míg a föld a lábam között
bágyadtan morgott, s az ég
alattam borongott ledéren, a
hold egyszerre kélt s nyugodott
északon és délen, aprócska
lelkem vacogott fehéren, hogy
a bősz isten vicsorgott az égen.
nem voltam már régen közöttetek,
sárkányok, démonok, júnok,
ghúlok és ifritek, de míg zeng
ajkamról az ima, érzem, egy
isten vagyok közöttetek én is,
aprócska emberfia.
Hozzád tartozom. Hozzám tartozol. Itt vagyok. Benned. S bennem a Világ. Itt vagyunk hát. Annyira vártam ezt a pillanatot. Ahogy csendesen ülök a Lépcsőiden.
Egy ideje biztosan tudom. Köszönöm.
Itt voltunk. Mi ketten.
