Zentán, a Művelődési Ház kiállítótermében mindössze egy hétig volt látható a néhai Fehér Imre – Fifi fotóiból rendezett kiállítás. Tavaly október után immár másodszor volt alkalmuk a zentai polgároknak bepillantást nyerni a Magyar Szó (Tiszavidék) egykori fotóriporterének még kiállításon nem szerepelő munkáiba.
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Zentai Fotóklub szervezésében a gazdag fényképgyűjteményből digitalizált feldolgozás után közszemlére tett fotókon az elmúlt évtizedek zentai életképei, Zenta jellegzetes épületei, a változó Tisza-part, a hangulatos vidéki táj szépsége és a benne élő emberek mindennapjai elevenednek meg. Juhász terelgeti a nyáját, vidám gyereklányok rajzolnak az aszfaltra… A kiállítóterem faláról a város egykor élt vagy még ma is élő, de már a közéletből visszavonult emblematikus figurái köszönnek vissza. Mindenki Nyiki bácsija, akinek cukrászdájában gimnazistaként a nagyszünetben gyorsan bekaptunk néhány frissen gőzölgő sós túróst, vagy ha több időnk volt, akkor egy finom csokikrémmel kényeztettük magunkat. Ennek receptjét sajnos magával vitte a sírba a cukrász.
A fotóriporter ott volt szinte minden sporteseményen, annál is inkább, mert idősebbik fia, Ákos kiválóan asztaliteniszezett. Megörökítette az országos bajnok birkózók számos diadalát, a szőnyegen folyó gigászi küzdelmeket. Megtudhattuk ezekből a fotókból, hogy Zentán valamikor még volt még cigány focicsapat – még ha csak egy-egy kispályás torna erejéig is, de összeverbuválódtak. Dokumentálta a vízilabdázók, a kézilabdázók, a futballisták mindenféle szintű és rangú találkozóit, és nem maradt le a Halászcsárdánál nyaranta tartott lábteniszbajnokságról sem. Az 1969-től több mint két évtizeden át megjelenő kis újság, a Tiszavidék oldalain nagyon sok gyári munkást, termelési folyamatokat megörökítő fotó látott napvilágot a szocialista éra szellemében. Az egyes vállalatoknak, a kereskedelmi vállalatnak vagy a Crvena Zastavának volt saját mellékletük a Tiszavidékben. Újságíróként sokat jártunk a gyárakba, üzemekbe, részletesen beszámoltunk az ott folyó munkáról, a szakszervezeti akciókról és hasonlókról. Igen, akkor még voltak gyáraink…
A kiállítás látogatói meg-megállnak, elnézegetik a portrékat, csoportképeket, hátha felismernek valakit; rokont, szomszédot, iskolatársat, utcabelit, ismerős arcokat keresnek a fürkésző tekintetek. Ki az, aki már nincs az élők sorában, és kivel mi történt húsz, harminc vagy negyven év távlatából. A történések képíró krónikása örök érvényűt alkot az események szereplőinek megörökítésével, az idő egy adott pillanatának a „megfagyasztásával”. Ahogyan azután tovább gördül az idő kereke, elég egy emberöltő, két-három évtized, és kordokumentummá nemesedik az egykor elkapott pillanat, újságcikk mellé szánt képillusztráció. Szerencsére a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondoskodik az értékes fotóanyag tartós megőrzéséről.
De azért kár, hogy nem maradtak meg Fifi fotóinak celluloid negatívjai.
