Tomaž Galič: Esernyő
A nő továbbra is csak riadtan forgatta a szemét, miután Rayden gyengéden kiemelte a pecket a szájából és kérdőn hajolt föléje:
– Nos, tudod már a választ? – A hangja cseppet sem volt követelőző, inkább csak játékosan kíváncsi, mint akinek igazából már nem is számít, mit fognak felelni neki. Ugyanakkor lemondó is, miért pont ez a nő ismerné a választ, ha az előző ezer sem ismerte? Önmagát megpillantani, önmaga lényegét, miért mások tükrében akarja? Hiszen eónokon keresztül öles falat épített lassan, önmagából, önmaga köré. Kemény kérget, amelyen sem gyűlölet, sem szeretet áthatolni nem bír.
Rayden kitűnő társaság volt önmaga számára, mindig a maga dallamára keringett, pajkos szellőként vagy tornádóként hatolt át időn és téren, mióta a világ. Táncra, magától, nem kért volna tán soha senkit, ám sokaknak megtetszett ez a büszke koreográfia – s ha közeledtek, leggyakrabban nem utasította őket vissza. Ám a partner mindig csupán alkalminak bizonyult: ha picit is elvétette a lépést, a ritmust, Rayden zordan eltaszította őt. És ilyenkor valaki mindig zokogott: ha a másik, fagy szítta a tájat; ha Rayden, hamarosan eleredt a véget érni soha nem akaró, bús őszi eső.
Így teltek az eónok. S Rayden körül a kéreg egyre tökéletesebbre szilárdult: páncélkeményre, pompásan csillogóra. Egyre csak vastagodott, kifelé – és befelé is.
Ezt az utolsó lényt, ki hozzám csapódott, életben hagyom. Eloldozom a köteleit, s itt hagyom a külvárosi motelszobában, mehet, amerre lát.
– Szabad vagy – lehelte még a fülébe, mielőtt kilépett az ajtón, majd lassan lesétált a lépcsőn, odabiccentett az unottan újságot olvasgató portásnak és – esernyőjét kikattintva – a part felé vette az irányt. Kissé talán ködös, de kellemesen langyos őszeste volt. Nem esett az eső, csupán megszokásból emelte az esernyőjét a feje fölé.
