Hogy milyen jól hangzanak gitáron a Bartók-, Bach-, Bakfark- és Mangoré-művek, köztük az olyan magyar gyermek- és népdalok is, mint a Süss fel, nap!, Boci-boci tarka vagy a Szegénylegény vagyok én, annak mindazok fültanúi lehettek, akik már jelen voltak Mester Sándor budapesti gitárművész valamely koncertjén.
Nemrégiben szerbiai, romániai, szlovákiai, ukrajnai koncertsorozaton vett részt. Akusztikus gitárján olyan dallamok csendültek fel, amilyeneket az embernek gitármuzsikaként bizony nem sokszor van alkalma hallani.
Nem először vállalkozik nagyszabású koncertkörútra. 2005-ben például a 150 koncert elnevezésű turnéján kilencven nap alatt százötven koncertet adott, most pedig a két hete kezdődött, reneszánsz zenét népszerűsítő koncertsorozatának a harmincadik fellépéshez közelítő estjén jártunk. A gitárral való útra kelés – határon belül és túl – egyfajta missziót jelent az Ön számára?
– Igen, bár én nem szeretem ezt a szót használni, mert nem szeretném, ha fellengzősnek tűnne. Azért csinálom, mert szeretek gitározni, de valóban nagy hangsúlyt fektetek arra is, hogy olyan helyekre is elmenjek, ahová a klasszikus zene nem, vagy csak ritkán jut el. Kis falvakban is fellépek Magyarországon, a környező országokban, és Portugáliában is elég sokat játszottam. Kifejezetten szeretek olyan helyeken játszani, ahol egyébként nincs is hangversenyterem és nem is jut el a klasszikus zene.
Az olyan helyeken, ahová nehezen jut el a klasszikus zene, hogyan alakul a repertoár? Ilyenkor ildomosabb inkább például szélesebb körben is ismert műveket játszani?
– Végül is nem. A cél ugyanis éppen az, hogy az a klasszikus zene csendüljön fel, ami a hangversenytermekben. Nem szokták ezt negatívan fogadni, sőt, ahol kevés a kulturális program, ott kifejezetten nagyon hálás szokott lenni a közönség.
Az azért, gondolom, még plusz öröm, ha a közönség még fel is ismeri a dallamokat. Itt, a tanítóképzősök között ülve láttam, hogy egy emberként mosolyodtak el például a Süss fel, nap!-ot hallva.
– Igen, Bartók. (Nevet) Bartók magyar terülteken mindenképpen hatásos, mert valóban ismerik a népdalokat az emberek, ha maguk a darabok nem is, a dallamok azért széles körben ismertek.
Az akusztikus gitár számomra mindig is egyfajta meditatív, relaxációs hangszert jelentett. Hogyan talál egymásra a gitár lágysága például a Bach-művek szigorúbb, keményebb hangzásvilágával?
– Átiratokat hallhatott a közönség, mert ezek a művek eredetileg nem gitárra íródtak. Az eredetiből, amiről átírjuk, szükségszerűen kihagyunk vagy hozzáteszünk hangokat. Ha például zongorát írunk át gitárra, akkor általában kihagyunk hangokat, mert nem fér el a gitáron, ha pedig hegedűből vagy csellóból készül az átirat, akkor általában hozzáteszünk hangokat, mert ott ugye csak négy húr van, és így hozzá kell tenni. Ha az átiratokról beszélünk, akkor mondjuk a Bachokat, amelyek hegedű- vagy csellószvitek, nagyon könnyű átírni, mert szinte egy az egyben lejátszhatók. Igazából a játékmód a nehéz, mert a gitárral nagyon azonosítják a romantikus és sokak szerint a kicsit komolytalan hangot. Én úgy próbálom ezt kompenzálni, hogy mindig igyekszem ilyenkor kicsit keményebben játszani, kevésbé romantikusan, inkább olyan lantszerűen.
A koncerten említette, hogy mások készítette átiratokat is használ, de Ön is készít átiratokat?
– Igen, én is készítek. Bachot a Sárközy Gergely által készített átiratokból játszottam, azért, mert tetszett. Ha nem tetszett volna ez az átirat, akkor megcsináltam volna magamnak. Egy-két hangot kiveszek vagy berakok. A Bartóknál is nem mindent pontosan úgy használok, mint ahogy az az átiratban van. Ám, hogyha jó egy átirat, vagyis olyan, amilyennek én szeretném, akkor abba nem nyúlok bele.
Ekkora szabadság van az átiratok készítésében?
– Igen, de maga a klasszikus zenei szféra nagyon konzervatív, mert hogyha valaki valamilyen nagyon vad dolgot ír, akkor azt lenézik, rossz kritikát kap, nem hívják játszani… Pedig nagyon sok, például progresszívabb hangzású átirat van, ami ugyan egy eléggé elrugaszkodott dolog, de az a lényeg, hogy jó a vége. Szóval akármit meg lehet engedni, de sokszor elég konzervatív a fogadtatása.
A honlapján a szerzők között első helyen áll Bakfark Bálint, és most is több művét hallottuk. Ennyire kedvenc?
– Nagyon szeretem Bakfarkot. Noha próbálom visszafogni magam, most is csak három darabot játszottam tőle, mert meggyőződésem, hogy sokak számára nehezen fogyasztható. Bár én nagyon szívesen csinálnék egy Bakfark-koncertet, csak az lehet, hogy sok lenne az embereknek, és pont az ellenkezőjét érném el, mint amit szeretnék. Ezzel óvatosnak kell lenni. Ilyen szempontból figyelek a közönségre, érdekel, hogy leköti-e őket a klasszikus zene, vagy mi az, ami lekötné őket.
A gitár azért mégiscsak egy népszerű hangszer, sokan szeretik a hangját. Ezért talán a gitárművészek kicsit bátrabbak is lehetnek a művek választásánál.
– Igen, ezen én is gondolkodtam már, hogy ha mondjuk csellista vagy hegedűs lennék, akkor nem biztos, hogy mernék ilyen repertoárt készíteni. Nem azért, mert a cselló vagy a hegedű nem szép hangú, de a gitár valóban befogadhatóbb hangú lehet. A gitárhangot az is be tudja fogadni, akihez nem is áll olyan közel a klasszikus zene. A zongora lehet még ilyen… A hegedűvel összehasonlítva, biztos vagyok abban, hogy egy átlagembernek a gitár fogyaszthatóbb, könnyebben befogadhatóbb a klasszikus zenemű is. Ha egy Bach-hegedűszonátát meg kellene hallgatnia olyannak, aki nem szokott hangversenyre járni, annak gitáron azért csenghet kellemesen.
