A Szegedi Szabadtéri Játékok 80 éves! Erre készült most el Vidnyánszky Attila rendezésében Az ember tragédiája . Egy másik izgalmas színdarab is nemrég került bemutatásra, a Csáth Géza szövegei alapján íródott Egy elmebeteg nő naplója , amelyet Dömötör András rendezett, és a szabadkai Népszínház, valamint a budapesti Thália Színház koprodukciójaként készült. Ami pedig eme két előadás között összekötő kapocs, az nem más, mint a zeneszerző személye.
Verebes Ernőt kérdeztük színházról, színházi muzsikáról, emellett irodalmi és zeneszerzői munkásságának kapcsolatáról.
Két közelmúltban bemutatott színdarabnak is Te szerezted a zenéjét. Kérlek, mesélj ezekről!
– Ami a Tragédiát illeti, utólag már könnyű lenne okosakat mondani. Mert függetlenül attól, hogy valóban egy szép munkáról volt szó, a fejemben legalább annyi kétely gyűlt össze az elmúlt hónapok során, mint amennyi Ádám fejében összegyűlhetett, amikor a darab végén kijelenti: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” Nekem ez sikerült, legalábbis arra az időre, amíg részese lehettem ennek a folyamatnak. A zene előadói a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Nemzeti Színház Kórusa, Gyüdi Sándor igazgató úr vezényletével. Ezen kívül jó néhány órát töltöttem Vörös Csongor stúdiójában is, ahol feljátszottam, amit elektronikus úton szándékoztam hallhatóvá tenni. De ami szerintem a leglényegesebb, az az, hogy a darab rendezője, Vidnyánszky Attila, felvállalva e madáchi emberrajz újbóli megjelenítését, sokunkkal feledtette – legalábbis egy időre – a fentebb idézett, Ádám szájába adott mondatot, s ezért hálásak lehetünk neki.
A Csáth-darab is egy izgalmas próbálkozás, ami a szöveget illeti. Brestyánszki Boros Rozália és a rendező állították össze Csáth írásaiból, az ezekben való elmerülés volt a cél, ami szerintem sikerült is. Míg a darab egy hagyományosnak mondható előadás formáját öltötte, itt egy nem hagyományos szövegkezelésről van szó. Ennek szellemében kellett nekem megfogalmazni azt a zenei világot, ami ehhez passzol. Egy pszichedelikus alapállás van jelen a szövegben, ennek érzülete indukálta bennem a megközelítési módot. A rendezőnek egészen konkrét elképzelései voltak, hogy milyen hangulatok szükségesek a darab egyes részeihez. Hiszem, hogy a zene teljesen beszervesült az egészbe. Alátámasztja a szövegvilágot és a színészi játékot is.
Amikor a rendezőnek határozott elképzelései vannak a darab zenéjéről, az téged inkább zavar, vagy örülsz neki, mert segít a munkádban?
– Esete válogatja. Mindkettő előfordult már. Ez mindig egy pozitív interferenciától függ, amit ha sikerül megtalálni a rendezővel, akkor egy viszonylag sima munkafolyamat következik, amiben lebegni lehet. A Csáth-darabnál is ez történt. A színházi zene eleve egy alkalmazott zene, amelynek megvannak a maga ismérvei, felhasználandó zene. Viszont bírnia kell olyan ismérvekkel is, hogy ha az ember külön meghallgatja, akkor meg kell állnia a saját lábán is. Ezt vallom én. Ez nem mindig maradéktalan, a zene nagyon könnyen átgyalogolhat a cselekményen, öncélúvá válhat, elboríthatja a cselekményt vagy a színészi játékot. Ez a célnak már nem megfelelő. Az a jó, ha magában is minőséget jelent, ugyanakkor szinte észrevétlenül van ott a darabban, szolgálva ezáltal az előadást.
Amikor készül egy darab, az elején leadod az elkészült zenét, vagy pedig a próbafolyamat alatt az végig alakulhat?
– Ez is mindig változó, a rendezőtől függ. S persze tőlem is, hogy mihez ragaszkodok, szóval e kettő eredőjétől. Ma az a trend, hogy a színház beszervesíti az összes művészeti kategóriát, ami őt kiszolgálja. Szöveg, díszlet, jelmez, zene… a színház megpróbál egy önálló, kompakt kompozícióként fellépni. A társművészetek ilyenkor egy részét kell hogy képezzék az egésznek. A Csáth-darabnál is egy ilyen úton haladtunk. Ilyen esetekben szinte az utolsó pillanatig alakulhat, sőt kell is hogy alakuljon a zene vagy bármi más. De előfordult már olyan is, hogy kész zenét adtam át, ilyenkor a rendező próbálja azt úgy felhasználni, ahogyan az már készen van.
Az én hozzáállásom az, hogy minél több az élő zene egy darabban, annál jobb, mivel az nagyon erős közeget teremt, amit használni kell, alá kell rendezni. A Tragédia esetében az volt a szándék, hogy élőben játssza a szimfonikus zenekar a zene egy részét, de végül technikai okokból ez nem valósult meg, felvételről szól a zene. A színpadon egy zenekar nagyon erős jel, ez most nem illett bele a rendezői koncepcióba.
Folyamatosan jelennek meg verses- és prózaköteteid, a zenei vérkeringésben is ott lüktetsz, de reflektorfénybe leginkább talán a színházi zenéiden keresztül kerülsz. Szereted ezt csinálni? Vagy ez is „csak egy munka”? Találsz benne valami extra kihívást? Mért tartod fontosnak, ha igen?
– Nem tartom magam színházi zeneszerzőnek, mert ez is egy meghatározás kérdése csupán. Ha én zenét írok, akkor azt egyformán írom, attól függetlenül, hogy egy szonátáról, egy dalról, egy kantátáról vagy egy színházi zenéről van szó. Mert a lényege ugyanaz. Mások az ismérvek, melyek azt diktálják, hogy ennek milyen úton kell haladnia, de a módszer ugyanaz. Az esztétikai indíttatások, az elfogadható vagy elvethető paraméterek. Persze az a különbség fennáll, hogy a színházi munka csapatmunka, ott meg kell találni azt az utat, ami a többivel zökkenőmentesen, pozitív interferenciával működhet. Az alkalmazott zene külön műfaj, de számomra a lényeg ugyanaz.
Számomra az igazi kihívást az jelenti, ha olyan zenét írhatok, ami minden nélkül és mindennel is meghallgatható. A zene az mégis egy magában való törvényszerűség, és az ezzel való kapcsolat a számomra a legfontosabb. Minden más ebből eredeztethető, de nem okvetlenül. A versírással analóg.
Irodalom és zene egyaránt jelen vannak az életedben. Mennyire jelent ez „tudathasadást” a számodra?
– Most már semennyire. Azt hiszem, mára megbékéltem ezzel, nem mintha ez valaha is olyan harc lett volna bennem, aminek a végén az ember a békét várja… Mert kell ahhoz egy belső béke, hogy az ember tisztázza önmagában, mit akar, mit szeretne. Mit szeret és mit tud. Ezek a dolgok végül valahol egységesülnek. Ha letisztázod magad, gondolat, jel és motívum szintjén kezdesz gondolkodni. Ezek pedig bármilyen szférában előfordulhatnak, kezelésük, megkomponálásuk, rendszerré való tételük az, ami fontos. Ez minden művészeti ágra vonatkozik. Valójában különválaszthatatlan. Ugyanígy működik egy haiku, egy regényfolyam, egy opera, egy dráma. A forma mindig igényli a léptéket, amit egy adott műnek meg kell valósítania. Az agyunk úgy alakul közben, hogy épp egy elbeszélést ír, vagy egy haikut, vagy épp egy fúgát. Persze ezeknek technikáik vannak, amelyek nem nélkülözhetőek. Viszont a rendszerré való alakítás mindig is egyetemes volt. Itt kell keresni a kulcsot, amely egyszerre több ághoz is eljuttathat. Ezt én így élem meg.
