„Zsófikát nem lehetett sehová sem elküldeni idegen helyre, mert csak állt az ajtóban, nem mert csengetni sem, fél lábával a másikat simogatta, s ha nem jött ki véletlenül valaki, s nem kérdezte meg, mit akar, elálldogált akár egy óráig is… Zsófika letette a csomagját és leült. Sokáig figyelte a Tanács forgalmát, de egyetlen magányos gyereket sem látott bemenni… Ha az ötvenötödik ember is kilép, fogja a szatyrát, és bemegy ő is.”
Ha nem is pontosan, de egymáshoz nagyon közel álló ajtóról írt Szabó Magda Mondják meg Zsófikának című művében és Joó Horti Lívia, a Magyar Nemzeti Tanács közoktatási bizottságának az elnöke az Önértékelés, önismeret, önérvényesítés című írásában (Magyar Szó, 2011. június 25-26., Kilátó), miután megdöbbenve tapasztalta, hogy vajdasági magyar középiskolások nem mentek be a drogprevenciós kiállításra, mert nem tudták, hogy szabad-e?
A sport terén is találkozhatunk hasonló példákkal. Egy tartományi vagy országos utánpótlás versenyen a fiatalok viselkedéséből nagyon könnyen megállapítható, mely gyereknek magyar az anyanyelve. Természetesen most a többségről beszélünk, hiszen senki ne gondolja, hogy nincs olyan magyar gyerek, aki asztalitenisz zsargonnal élve, leharapja az asztal sarkát, vagy, ahogy a focisták mondják, felszántja a pályát. Van, csak jóval kisebb a számuk, mint azoknak, akik csendesek, visszahúzódóak. Ahogy U. I., egykori zentai iskolaigazgató mondta: tíz esetből kilencszer eltalálta, hogy szerb vagy magyar diák kopogott be az ajtaján. A kopogás módja mindent elárult… Magyarországon az utánpótlásedzők örömmel fogadták azokat a fiatalokat, akik Szerbiából érkeztek, mivel szerintük nekik legalább volt alkalmuk ellesni egy kis csibészséget, egy kis keménységet a szerb társaiktól, míg a magyarországi fiúknak ez a lehetőség nem adatott meg. Persze abban, hogy a fiatalok optimistábban, lazábban, győzelmi kényszer szülte szorongás nélkül induljanak el a versenyen, a sajtónak is nagy szerepe van. Míg a magyarok számára a pohár félig üres, a részsikereket képtelenek értékelni, s csak a győzelem számít, addig Szerbiában egészen másként állnak hozzá ezekhez a dolgokhoz. Jó példa erre a legutóbbi sanghaji vizes világbajnokság, amely után a szerb vízilabda-válogatottat hazaérkezésekor olyan címekkel köszöntötték, mint: Isten hozta a bajnokokat! vagy Szerbiában a bajnokok! A cikkeket elküldtem egy magyarországi hírportál sportújságírójának, aki azt írta vissza: – Ilyen címek, egy vesztes vb-döntő után Magyarországon sose jelennek majd meg…
Ugyanis a szerb nemzeti csapat a fináléban 8:7-re veszített Olaszországtól, de ez nem zavarta a szerb újságírókat, hogy a világ legjobbjaként kezeljék a válogatottat.
A sporton keresztül is látható a különbség a szerb és a magyar gyerekek között, mégis elengedhetetlen, hogy a vajdasági magyar fiatalok minél nagyobb számban sportoljanak. Az ok egyszerű: azok, akik sportolnak, sportoltak, sokkal előbb cselekszenek majd, s ha olyan helyzetbe kerülnek, mint Szabó Magda főhőse, biztos vagyok benne (személyes tapasztalatokból kiindulva), hogy előbb fogják meg a kilincset, veszik kezükbe a saját sorsukat, mint azok, akik elkerülték a sportklubokat, a versenyeket. A sportoló nem fél a kudarctól, hiszen már ismeri azt, megtapasztalta az edzésen, s a pályafutása kezdetén többször veszített, mint nyert. A sportoló tudja, ugyanaz vár rá most is, mint egy órával később, így nincs értelme saját idejét elfecsérelni, a „meccsre” előbb vagy utóbb sor kerül. És ami még fontos: a sportoló az edzések miatt már fiatal korában megtanulta beosztani idejét és erejét, valamint – ha jó edzők kezébe került – az élet más területein is több tapasztalattal rendelkezik, mint a korosztályába tartozó fiatalok. Nem mellékesen a nyelvtanulás is sokkal eredményesebb és gyorsabb a sportolók körében, hiszen, akik versenyszerűen űzik valamelyik sportágat, hetente többször is rákényszerülnek, hogy a szerb nyelvet használják a versenyeken. Ezek az érvek, valamint az, hogy a sporttal szoros kapcsolatba kerülők egészségesebbek, ritkábban betegek, a teljesítő- és a terhelhetőségi képességük magasabb, csak megerősítésként szolgálnak, hogy az oktatás, a tudomány, a kultúra és a tájékoztatás mellett a sportnak is nagyon fontos szerepet kell biztosítani egy olyan közösségben, amely életképes akar maradni. Az elmúlt nyolcvan évben sok minden változott, de Szent-Györgyi Albert gondolata ma is aktuális:
„A sport, az nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is a legerőteljesebb és legnemesebb nevelő eszköze.”
(A szerző sportújságíró)
