Amikor Dvorácskó László szabadkai műtermében jártam, épp az Interetno Fesztivál kézművesvásárára készítette elő Szebasztián fiával egyetemben mindazt, amit ott majd bemutatnak, felkínálnak a rendezvényre látogatóknak. A ház mögötti tágas telken, ahol a faragóműhely is áll, idilli környezetet teremtettek: tavacska, amelyben a lótuszok épp most virágoznak, a tágas füves részen az unokáknak készített csúszda, pihenésre, beszélgetésre csábító padokkal, székekkel. Örömmel fedezek fel a műhely mellett egy kalotaszegi díszítésű széket, tíz éve az itt rendezett fafaragótáborban készítettek ilyet a részvevők. Az egyik fehérre meszelt falon egy gyönyörű fafaragvány, s arról egy öreg juhászember arca tekint rám. Benn, a házban található a műterem, ahol azok az üvegfestmények készülnek, amelyek több önálló és kollektív kiállításon szerepeltek, Párizsban, Tel-Avivban, Szófiában, Várnában, Budapesten, Belgrádban… Üvegképei eljutottak mind az öt földrészre.
Dvorácskó Lászlóról sokan tudják, hogy 1993-ig testnevelés szakos tanár és kézilabdaedző volt. Ezzel párhuzamosan foglalkozott képzőművészettel. Mint mesélte, érettségi táján óriási dilemma volt a továbbtanulással kapcsolatban, hogy a képzőművészetet vagy a testnevelést válassza. A képzőművészet iránti szeretetét bizonyítja, hogy Bela Durancinál érettségizett művészettörténetből. Negyedikes gimnazista volt, amikor Ács József festőművész meglátta egy tárlaton a munkáit, s felkereste a Dvorácskó szülőket, ösztöndíjat ajánlott Laci fiuknak a továbbtanuláshoz. Ám a fiatalember végül a sport mellett döntött, hisz már az általános iskola hatodik osztályában elhatározta, ő bizony tornatanár lesz.
Fafaragással úgy kezdett el foglalkozni, hogy 1972-ben egy műbútorasztalos barátjától kapott ajándékba három vésőt.
– Szeretem a fában szunnyadó, rejlő lehetőségeket, formákat kifejteni, felszínre hozni. Folytatni, jobban kifejezésre juttatni azt a formát, amit a természet már megkezdett, megindított. Hulladékból, korhadt, villám sújtotta fadarabból dolgozom a legszívesebben. Ahogy valaki fogalmazott: újjáélesztem őket, jelentősen meghosszabbítom az élettartalmukat – hallottuk tőle.
Ezekről a faragványokról leginkább idős emberek arca tekint ránk:
– Örökmozgó, állandóan pörgő gyerek voltam, de a falusi idős embereket mindig nagy élvezettel és odaadó figyelemmel hallgattam. Életbölcsességük nagy hatással volt rám. Különösen az, amit sokszor hangoztattak: csend, rend, fegyelem. Ez vezérelt az életben is, mindig mindenhez így álltam hozzá. Tehát nem véletlen, hogy leginkább idős emberek jelennek meg munkáimon – mondta.
Az ecsetet soha nem tette le, az üvegképfestéssel 1983-ban kezdett el foglalkozni, mert akkor még egy hatodik emeleti lakásban élt a család, s ez volt a leginkább helytakarékos technika. Azóta is nagy élvezettel fest üveglapra, leginkább ősztől tavaszig tölti idejét a műtermében. Több mint ezer üvegképet alkotott. Mint mondta, a naiv irányzat képviselőjének tartják, ő inkább természet- és emberközeli stílusként határozza meg azt, amit művel. A természet az, amely dominál e képein. Ha a falusi tájban megjelennek az emberalakok, azok leginkább aprók, néhány kivételtől eltekintve. A festő magyarázata szerint azért aprók ezek az emberalakok, s azért nincs soha nagy tömeg e képeken, mert a természetnek az ember csak egy igen kis, elenyésző része kellene hogy legyen. Mint Dvorácskó megjegyzi, ezek az üvegképek a kétszáz évvel ezelőtti állapotokat idézik, amikor az emberi kéz, a technika hatása még nem érződött annyira a tájon. Az ember visszavágyik egy ilyen korba.
A madárijesztőképein a természeti környezet védelmét szimbolizálja, hisz épp gyakran az emberi tevékenység káros hatásától kell megvédeni a természeti környezetet. S ha már a motívumoknál tartunk, megemlíthetjük, hogy például a tök a bőséget, a fokhagyma a rossztól való védelmet jeleníti meg a képein.
Ezek a képek minden világrészre eljutottak, ám például Szabadkán 2003-ban volt legutóbb kiállítása Dvorácskó Lászlónak a Franzer Galériában.
– Nagy kár, hogy megszűnt ez a galéria, amely a város művelődési életének egyik fontos pontja, helyszíne volt – jegyezte meg Dvorácskó László. Beszélgetésünk közben az is szóba került, hogy festészete érettségi dolgozatban is megjelent, egy végzős középiskolás lány erről írta munkáját.
– Ez többet ér bármilyen kitüntetésnél – nyugtázta jó érzéssel a művész.
S ugyanilyen jó érzés tölti el, amikor arról értesül, milyen messzire eljutnak festményei a nagyvilágban, éppa minap hívta fel egy ismerőse Ausztráliából, hogy barátainál járt vendégségben, ahol örömmel fedezett fel egy Dvorácskó-festményt.
