Hé, Lue, emlékszel az első napra, amikor tétova fecskék módjára gyülekeztünk a suli udvarán? Asszem, ősz volt, de a többit elfelejtettem, bassza meg. Pedig jó lenne most emlékezni, felidézni valami szépet. Ugyebár?
Na, itt vagyok megint, kedves Lue, a fene egye meg. Búcsúzkodni.
Szóval nem ugrik be semmi különös. Az első jelentősebb dolog, amire emlékszem, már a második osztályban történhetett. Vagy még később, nem tudom. Az egyik faszi az osztályból megkért, hogy írjak meg helyette valami jelentéktelen feladatot. Valami szokványos marhaságot, mint például ez a „búcsúlevél” vagy mi, mely már abban a pillanatban egy buta közhellyé válik, amikor felírod a címet, ezért kár is vele bajlódni. Mindegy. Megírtam. Amikor odaadtam a faszinak, az bólintott, átfutotta, majd volt pofája kérdőre vonni, hogy mért használok „csúnya szavakat”. Mondom, figyelj, faszikám, amíg te nem fizetsz nekem azért, hogy megírjam a szar dolgozatodat, addig akkor vagyok trágár és ott, amikor és ahol én akarok, és mivel eszem ágában sincs prostituálni magamat, mindenkor úgy fogok írni, ahogy nekem tetszik. Szóval szépen elmagyaráztam neki, hogy mi az ábra. Ez meg csak néz és nem érti. És sajnos, kedves Lou, rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb ember ugyanígy van ezzel. Fingjuk nincs, hogy mi a faszt akarok mondani. Mind valami rejtett mondanivalót keres, próbál a „sorok között olvasni”, mikor én a „mondanivalómat” odavetítem a ködös retinájukra, hogy ez van, baszd meg, vedd már észre! Barom.
Persze erről Te nem tehetsz, no meg arról sem, hogy amikor vissza kellene emlékezni valami szép dologra az érzékeny búcsú végett, akkor én tehetetlen vagyok, mert épp nem figyeltem oda akkoriban.
Most mégis kéne valamit tenni, legalább megpróbálni lágynak lenni. Jó, mi? Néha rímelek, amikor zavarban vagyok. Mit mondhatnék még Neked? Óh, ég veled, Szerelmem, szeretni foglak mindhalálig és azon túl, soha nem feledlek, ne feledj el soha! Majd írok! Haha… Úgy, ahogy a többiek. Akár a némaságra ítéltetett poéta sorai, posztumusz közzéadva. Egy tollvonás, reccs!, kitört a hegye, s ő, szegény, utánahalt bánatában. Hát nem kell a maszlag, Lue, nem kell a süket duma! Ha búcsúznunk kell, hát rajta, búcsúzzunk: szevasz! Kedves Lue…
(Zenta, 1995)
Költőietlen vallomás a költőiségről
Ma nincs jó kedvem. Hehe… Valami gonosz szag terjeng ebben az istenverte lyukban. Újra írok. Na, mondd már. És akkor mi van?
Volt egy témám. Ja. Volt több is. Jó régen volt. Ezek a szagok mindenhová elkísérnek. Bűzlik itt minden. Átkozott odú, gyűlölöm. Korhadnak a falak, vagy nem is tudom. Sok itt a csótány.
Miről írok, szentisten, ez képtelenség. Talán olyan sok sort kéne leírnom, mint Hrabal, bekezdések nélkül, hogy az átlagolvasó visszarettenjen, ha belelapoz a könyvembe. Megöl ez a szag.
Már évek óta írom a regényemet, de még mindig nem sejtem, miről szól. Jó regény lesz. Olyan, mint az élet. (Miket hordok itt össze.) Nincs jó regény. Nincs jó. Már írtam öt-hat előszót a regényemhez. Átkozott szag. Megöl. Írtam vagy hat előszót, nem tudom már, miről szólnak. Úgy írok, ahogy élek. Vagy inkább: úgy élek, ahogy írok. Éhes vagyok. Kurva fix…
Erőltetem. Olyan ez, mint a szarás, ha visszatartod egy ideig, utána már egy istennek sem akar újra beindulni. Szar ügy, valóban. Jó kis jazz szól Amerikából, az acélrádió páncélláncain. Hagymaszag vegyül a szoba alapbűzébe. Kedvem lenne megdögleni. De kezdjük az elején.
Aznap jó kis jazz szólt Amerikából, az acélrádió páncélláncain. A rózsaszín redők préseltek volna kifelé, ám én dacosan kapaszkodtam az akkori szobám lágy, langymeleg falába. A küzdelem órákig tartott. Sajnos már akkoriban is túlságosan rest voltam a tartós ellenállásra, így amikor a szobám keleti fala felhasadt, megadtam magam sorsomnak az engem óvatosan/kíméletlenül megragadó karok személyében. Odakint anyámat életben találtam. (Alig.)
Hoppszassza! – kurjantottam harsányan, azonmód felhívván a Világ figyelmét. Itt vagyok, üssetek, üssetek, nohát, lássuk, ki a legény?! Csattogtattam szárnyaimat, fenemód üvöltöttem szilajságomat bele a világba. A kutyaúristenit, ki mer elém állani?! Üss hát, Világ, ihol vagyok! A világ elnézően mosolygott, és elfordította tekintetét.
Az állat színtiszta/egyszerű üvöltését próbáltam mívelni világéletemben. Sikerült, üvöltésem immáron artikulálatlan, teljességgel érthetetlen. Prózámban ódzkodom bevetni költészetem szilaj/fényes sorait, egyszersmind félek mindentől, ami költőietlen. Félek magamtól, kicsi Lou…
Túl szép ez a jazz… Erős kontrasztban áll szobám förtelmes bűzével. A kristályhangok megküzdenek minden egyes hüvelykkel a rádió és a fülem között. Az acélrádió és a beleim között. Harcukat figyelem, képtelen vagyok az írásra koncentrálni. A beleimből írok. Kurva fix…
(Mit teszel, ember, mit teszel, írj csak, írjad csak, írjad, írjad. Mit teszel, ember.) Igen, most zongora szól. A víz világnapja van. A diákok a folyosón bort isznak. Trágár nászát ülik a nyers ostobaságnak, és az ajtóm alá okádnak. Nem számít, a szagon itt már nem változtat a pokol összes kénköve sem.
Ma csak egy kicsit merészkedtem vissza a kezdetekhez. De megkezdődött, és maga a pokol fejedelme a terapeutám. Mindazonáltal mára feladom, gyengének érzem magam. Hogy miért ragadtam tollat? Nehogy elfeledjem, miként kell tartani. Te meg, kicsi Lou, aludj szépen, én inkább meghalok lassacskán, mert ma nincs jó kedvem, hehe…
(Gödöllő, 1998)
