Néha jobbról, néha meg balról… Néha meg homlokegyenest. Érezte, hogy figyelik. Nem, tudni nem tudhatta, hiszen csend és üresség mindenütt. De mélyen a zsigereiben a szorongás figyelmeztette, hogy megint itt vannak. Sötéten meghúzódnak a sarkokban, ahová nem ér el a lámpa gyenge fénye, és némán szemlélik örökös vergődését. Lassan körbejárt a szobában. Mindig ugyanazok a porosodó bútorok. Ágy, szekrény, polc, asztal, öt szék. Igen, az öt szék, mert néha öten ülnek ott a szobában, és el is beszélgetnek. De erről azok nem tudnak. Azok. Akik őt figyelik. Ezeknek a néma ördögöknek nem elég éles a szemük, hogy észrevegyék.
De most nagyon egyedül volt. Hiányzott a varázsszer, hogy megidézze a barátait. Ezért csak járkált körben lassan, gondosan ügyelve arra, hogy ne gondolkodjon, ne kezdjen üvölteni ismét. Nem, ezt az örömöt nem fogja nekik megadni.
Elég erős még, hogy kitartson. Iszonyú, iszonyú ez az egész. Bár kínoznák. Gyötörnék halálra. Vagy válaszolnának gúnyos kacajjal az őrjöngéseire. De nem. Senki sem felel. Csak a csend.
Megtorpant. Elég. Felnézett. Minden erejét összeszedve ismét nekirugaszkodott, aznap este már vagy huszadszor. De ismét csak a koszos padlón találta magát. Túl magas a fal. Magas és áttörhetetlen.
Kétségbeesve roskadt le az ágy szélére. A bűzös néma vigyor körbelengte a szobát. Hiányzik a szer. Aztán gyötrődő arcát vézna, remegő tenyerébe temetve arra gondolt, hogy bár a mankói segítségével többször is átzúzta a falat, de aztán végül mindig itt látta viszont önmagát, ebben az átkozott cellában, ahol jobban szenved, mint amikor elindult. Nem, nem vezet erre semmi út.
Lassan megnyugodott, és felnézett. A szemközti falon állapodott meg a tekintete. De hiszen ott az ajtó. Hogy lehet, hogy ez eddig még sosem jutott eszébe? Izgatottan odasietett, és megpróbálta lenyomni a kilincset. Engedett. Az ajtó mögött egy másik ajtót talált. Rajta ablak, melyen keresztül elé tárult a világ. A szemközti park, a fákon madarak, munkából hazaigyekvő, fáradt, mégis elégedettnek tűnő emberek, jóízű nyugalom, ugyanakkor pezsgő, élni vágyó élet. Nagyon hosszú ideig vágyakozva szemlélte őket, aztán visszacsukta az ajtót.
Az egészet csak úgy odafestették a falra.
(Gödöllő, 1997)
