(Larsen kapitány, az utolsó Öreg Halász levele B. Lou-hoz, régen elhunyt hitveséhez)
Kedves Lou!
Igazad van, a levélírás valami szent dolog, „tisztítótűz”, ahogyan Te fogalmaztál, s az ember nem firkálgathat csak úgy, ha éppen rájön az írhatnék, főképp pedig akkor nem, ha úgymond kötelezettségből tenné.
De most úgy érzem, szétrobbant valami, nem tehetek mást, írok Neked, bár hogy miről, sejtelmem sincs, de elhatároztam, hogy szép lesz nagyon, valami, ami csak tőlem Neked, valami, ami magasztos, ami szent, gyönyörűen tiszta és igaz, valami, ami…
Olyan nehéz.
Mindent elmondtunk már, igaz? A mosolyok, az érintések, az alattomban elvégzett mozdulatok, az indulat, majd a béke, s az örök tiszta körforgás. Bár lennék zenész vagy festő! Úgy most jutnék tán valamire… De egy bohócálruhába bújtatott, bús képű lovag, kinek szívét versstrófákkal áldotta/verte meg a sors… Mi más lenne az írásgörcs, ha nem az, hogy mikor leülök és elhatározom, hogy valami gyönyörűt alkossak a számodra, az egyetlen szó, mi eszembe jut, hogy hiányzol.
Egyszer nekem szegezték a kérdést, hogy miért írok, mi a cél, melyért tollamat mozgatja egy kéz. Meghökkentem. Tényleg, miért is? Pénz vagy hírnév? Persze bennem is van becsvágy, jólesik, hogy ismerik a nevemet, és hogy talán jelentek valamit mint író. De ez ösztönöz legkevésbé (s még eme kis hányad ellen is küzdök erősen), bálvány pedig a legkevésbé sem szeretnék lenni. Ismersz. Gyűlölöm a bálványokat. Az írás által megkönnyebbülök. Ez a probléma „pszichiátriai” része. Viszont ez nem adhat okot arra, hogy mások is elolvassák a műveimet. Akkor viszont miért? Nem tudtam válaszolni.
Ám létezik még egy harmadik lehetőség is. De mielőtt elmondanám, mi az, teszek egy kis kitérőt.
Rájöttem, hogy a Könyvekben tényleg mindent leírtak. Tán innen a közhely: nincsen új a Nap alatt. Nos, a Könyvekben valóban ott van minden, ami való, s ott rejtőzik a helyes Út leírása. Csak talán túlságosan elrejtették…
És itt jön az én feladatom, a cél, hogy elhivatott író legyek. A tanítás. Ha most prófétának nevezném magamat, azonnal nagyképűséggel vádolnának, holott én szerénységre szeretnék nevelni minden igaz embert.
Descartes rájött önmaga létezésére – rengeteg töprengés után ebben az egyben bizonyos volt. Gondolkodás útján, a miértek szövevényében nagy nehezen eljutott idáig. Nos, igen. A gondolkodás, a miért? dominanciája a sugallat, az ösztön és a hogyan? felett. Ezért tartunk ott, ahol… A Könyvek pedig óva intenek…
A Bűnök közül az irigység érintett meg legkevésbé. Mégis irigylem Szókratész híres mondását. „Tudom, hogy semmit sem tudok.” Milyen egyszerűen hangzik, igaz? Meg jó kifogás… Pedig ez az összes bölcsesség, ha a miértekkel próbálkozunk! Miért ez, miért az?… Semmiért. És ha túlságosan belebonyolódsz a kérdésekbe, a végén esetleg feleletképpen ott himbálódzik a hurok a kötélen. Semmit sem tudunk. Erre a szerénységre szeretnék nevelni minden igaz embert.
Lou, Kedvesem, nem akartam magyarázkodni, ám valahogyan vissza kellett kapnom saját létjogosultságomba vetett hitemet. De ezt a dalt most Neked írom, Egyetlenem, és ha nem lesz mindig szép és fennkölt, néhol esetleg ocsmány lesz és trágár, az csak azért van, mert így szeretnék megállni előtted, őszintén, mezítelen valómban, ahogy halódó, girhes testemen úrrá lesz a Pillanat, s ellibbenő szerelmes lelkem eggyé válik a lelkeddel, ahogyan egybe is tartoztak, mióta a világ.
(Gödöllő, 1998)
