A legfontosabb dolgokra nem jut elég idő.
Személyes életünk építőkövei, mint rozsdás láncszemek,szabályos tér- és időbeli sorrendben következnek. Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. A lánc hideg térben feszül. Nem láthatatlan, nem fedi puha takaró, nem tölti ki habarcs a semmivé merevedett, kiürült valóságokat. A lánc összeköti az elemeket, hogy működjön a mechanon, de nagyon ritkán ér lélektől lélekig.
Vajon meddig kell foszlania világunk szövetének, hogy felismerhetővé körvonalazódjon, ami nincs, fájóan nincs? Meddig kell növekednie a semminek, hogy valóban hiánynak látsszon?
Mikor tűnik fel, hogy az egymásba vágó dallamok nem alkotnak zeneművet? Hogy a zsongás nem arról szól, miért nő a fű, hogyha majd leszárad?/miért szárad le, hogyha újra nő?
Száztizennégy éve született József Attila. Életével írta opusát, melynek mindegyik sora mögött a kíméletlen önvizsgálat fedezete áll. A nagy költő belehalt ebbe, saját útja túl nagy teher volt, hogy el tudja viselni. Ám arra örökérvényű erővel figyelmeztet – épp úgy, mint Tóth Árpád, Babits vagy más nagyjaink –, hogy mire érdemes odafigyelni az egyetlenben, a megismételhetetlenben.
A legfontosabb dolgokra, sajnos, nagyon kevés idő jut.
