A kamaradarabok szerelmese lévén számomra a Tanyaszínház általában kissé „ijesztő”, elsősorban a túlzott harsánysága okán. Rohangálás, visítás, visítás, rohangálás – talán a falusi gyerekek számára ez a legizgalmasabb, az amúgy is megviselt idegeknek azonban már nem tesz olyan jót. Bevallom töredelmesen: nem minden évben vagyok képes végignézni a produkciót. Ehhez képest a Gárdonyi Bor című színművét feldolgozó, László Sándor rendezte idei darab egészen visszafogott, visításra talán csak az utolsó előtti jelenetben kerül sor egy rövid időre, rohangálás pedig úgyszólván nincs is. Kőszínházban, „klasszikus közönség” előtt is elő lehetne adni – ugyanakkor a zentai Tisza-parton is lekötötte az egybegyűltek figyelmét, megfigyeltem közben az arcokon, nem utolsósorban pedig a lelkes tapson is tettenérhető volt, mely tapsra nem csupán az előadás végén került sor. Magam is tudtam élvezni, ha ülőhelyet is találok, akkor arra a két-három lábváltogatásra sincs szükségem.
A színészi játék is visszafogott, megtalálták a mértéket. Mert persze hogy szükség van itt a széles mozdulatokra, nagy hangerőre – ám ez nem feltétlenül az ordítást és a végtagok törzsből való kiszakadását jelenti. Mindenki szépen megállta a helyét, az újak is, a László Judit–Ozsvár Róbert kettős pedig egészen kiemelkedő volt. A menyecskék egyébként mind szemrevalóak, és valószínűleg a hölgynézőknek se lehetett oka panaszra, ha a szépen kipödört bajusz az esetük. A vizualitásról még annyit, hogy a díszlet, ha nem is minimalista, szintén visszafogott, nem volt hát az a sokszor jellemző túlzsúfoltság.
Mindent összevetve számomra kellemes meglepetés volt ez az előadás, mert végre elszórakoztatott – és úgy gondolom, a Tanyaszínház produkcióinak elsősorban ez a célja. És mivel ugyanezt láttam a körülöttem is ücsörgő kisgyerekek arcán, hogy jól érezték magukat közben, csak reménykedni tudok, hogy az idei előadás esetleg mértékként, irányadóként fog szolgálni az ezt követőknek.
