Javában tartanak a Tanyaszínház idei előadásának próbái Kavillón, ahol idén Nagypál Gábor színművész, a budapesti Stúdió K Színház művészeti vezetője irányításával folynak az Ilja próféta című előadás előkészületei. A rendező elmondása szerint előadásban egészséges arányban keveredik majd a vidámság és az az ún. magasabb minőségű tartalom, amit maga is a leginkább szeret a színházművészetben. Az előadás – ahogyan Nagypál Gábor fogalmaz – minden olyan közegben megállja a helyét, ahol vannak megvezetők és megvezetettek, illetve ahol vannak hamis és valódi próféták is.
– Idén aránylag kicsi csapattal dolgozunk, hiszen összesen tizenheten játszanak majd az Ilja próféta című előadásban, ami a Tanyaszínház korábbi előadásainak szereplőszámához képest jóval kevesebbnek számít, ugyanakkor a darabnak nagyon jók a szereparányai, meglepően sok női figura van például benne, ami nem szokott túl gyakran előfordulni a drámákban, ráadásul mindenkinek van konkrét szerepe, tehát nincsenek statiszták, nincsenek össze-vissza lődörgő emberek, hanem mindenkinek vannak színészi feladatai. Egy kicsit másfajta térben gondolkodom, mint ami eddig jellemezte a Tanyaszínház előadásait, éppen ezért a térbeli megoldásokra vonatkozóan most még többféle elképzelés is van a fejemben, de bízom benne, hogy ezúttal is olyan előadás születik majd, amely elnyeri a közönség tetszését.
A sajátos térhasználat hogyan befolyásolja majd az előadás utaztathatóságát, illetve a más helyszínekre való alkalmazhatóságát?
– Nem fogja megnehezíteni, sőt, inkább le is fogja azt egyszerűsíteni, az ugyanis, hogy valamennyivel specifikusabb lesz a tér, nem jelenti azt, hogy bonyolult lesz a díszlet, sőt, azt hiszem, az utóbbi évek díszleteinél jóval egyszerűbb is lesz, éppen ezért a fiúknak idén nem lesz majd túl sok gondjuk az építéssel meg a pakolással.
Hogyan foglalható össze, milyen lesz majd a ti Ilja prófétátok?
– Az Ilja próféta egy több szempontból is különlegesnek tekinthető darab. Egy szenvedéstörténet, egy valóságos kálvária. Egy mese a hamis és valódi prófétákról. Egy történet az útkeresésről és a tévutakról, a tévedésekről, a megvezetésről és a megvezetettségről. Meg persze nagyon sok minden másról is. Éppen ezért azt gondolom, hogy ez a történet mindenféle környezetben, mindenféle körülmények között megállja a helyét. Minden olyan közegben működőképes, ahol vannak megvezetők és megvezetettek, illetve ahol vannak hamis és valódi próféták is. A történet tehát nem helyspecifikus, hanem sokkal inkább emberspecifikus.
Ez volt a legfőbb oka annak, hogy éppen erre a szövegre esett a választásod?
– Igen, egyebek mellett ezért is esett rá a választásom, ugyanakkor az is fontos volt számomra, hogy azt éreztem, olyan egészséges arányban keveredik benne a vidámság és az az ún. magasabb minőségű tartalom, amit én a színházban és a színházművészetben szeretek, ami alkalmassá teszi arra, hogy egy nagyon jó előadás szülessen belőle a Tanyaszínházban.
Köztudottan nagyon fontos neked a Tanyaszínház. Milyen érzésekkel tölt el az, hogy hosszú évek után újra itthon, újra a Tanyaszínházban dolgozol?
– Ami a Tanyaszínházat illeti, 2006-ban rendeztem itt utoljára. Úgy érzem, ez a folyamat nem szakadt meg, csak abbahagytam, és most folytatom. Olyan ez számomra, mint ha évekkel ezelőtt letettem volna egy szerszámot, amit most, évekkel később ugyanúgy vettem fel, ahogyan akkor letettem. Éppen a napokban döbbentem rá arra, hogy pontosan húsz évvel ezelőtt, 1993-ban vettem részt először a Tanyaszínház munkájában. Azóta ugyan nagyon sok idő telt el, mégis folyamatként tekintek erre az egészre, olyan folyamatként, amiben olykor vannak kisebb-nagyobb szünetek, de aztán újra meg újra jön a folytatás is.
De azért egy ilyen hosszú éveken át tartó folyamat során nyilvánvalóan nagyon sok minden változott, mind benned, mind körülötted.
– Persze, ez teljesen természetes dolog. Viszont a Tanyaszínház egyik különlegessége éppen az, hogy bár a társulat néhány év alatt szinte teljes egészében kicserélődik, az alapvető szellemiség mégsem változik, hanem generációról generációra öröklődik. Most is egy hihetetlenül motivált és elszánt csapat van itt, Kavillón, amelynek tagjait nem kell lökdösni, nem kell hajtani, hanem önmaguktól is igen lelkesen dolgoznak, ami azért rendkívül fontos, mert a Tanyaszínházban a színészi munka mellett rengeteg egyéb olyan teendő is van, amit el kell végezni annak érdekében, hogy az előadás megszülethessen, illetve annak érdekében is, hogy az előadás megszületéséhez szükséges feltételek biztosítva legyenek számunkra.
A Tanyaszínházzal való kapcsolatod folyamatként való megélése mellett a budapesti munkásságod is egyfajta folyamatot feltételez, különösen azóta, amióta a budapesti Stúdió K Színház művészeti vezetőjeként tevékenykedsz. Ott milyen évadot tudhatsz magad mögött?
– A napokban éppen ugyanezt kérdezte tőlem egy szakmabeli személy is. Neki akkor azt válaszoltam, hogy közepeset. Azért mondom, hogy közepeset, mert nagyon nehéz körülmények között dolgozunk. Folyamatosan küzdünk, hiszen iszonyatosan nehéz olyan körülmények között dolgozni, amelyekkel nap mint nap szembe kell néznünk. Most már másfél éve vagyok a Stúdió K Színház művészeti vezetője, ami egy egészen másfajta felelősséggel is jár, különösen azért, mert a nehézségek következtében hihetetlen mennyiségű improvizációra vagyunk rákényszerítve, ami a színháznak egy bizonyos terepén rendkívül izgalmas és hasznos is lehet, de egy másik terepén, nevezetesen a háttérmunkában az esetek többségében kifejezetten gyilkosnak bizonyul.
Az a megosztottság, ami a magyarországi színházi életet jellemzi, mennyiben nyomja rá a bélyegét a Stúdió K Színház mindennapjaira?
– Nagyon. A színházak sajnos nem tudják kivonni magukat a kultúrpolitikai döntések hatásai alól, hiszen azok róluk is szólnak. Mivel mindenkinek folyamatosan a túlélésért kell küzdenie, óhatatlanul előtérbe kerül a megalkuvás, az ide vagy oda való csapódás, a zsarolás és a zsarolhatóság, a cenzúra és az öncenzúra, valamint sok egyéb olyan dolog, amelyek a priori művész- és művészetellenesek.
Ilyen körülmények között egy intézmény művészeti vezetőjeként hogyan tud tervezni az ember?
– Nagyon nehezen, hiszen például most, amikor már a 2013/2014-es évadról kellene beszélnem, egyelőre nem nagyon tudok róla konkrétumokat mondani. Mivel a pályázati rendszer nem évadokban, hanem naptári években gondolkodik, ami azt eredményezi, hogy a 2013-as évre vonatkozó támogatásokból eddig még egyetlen fillért sem látott a színházunk, a 2014-es forrásokról pedig egyelőre még szó sem esik, csupán azt tudom, hogy az idei évben mindenképpen meg fogunk tartani még egy bemutatót, Fodor Tamás rendez ugyanis egy Szeredás Andrással közösen írt, Kafka nyomán készült Kastély-adaptációt. Arról azonban csupán ötleteim vannak, hogy mit fogunk csinálni a következő naptári évben, ami ennek az évadnak a második felét fogja képezni. Arról viszont, hogy azokat milyen módon, milyen források felhasználásával valósítjuk majd meg, egyelőre fogalmam sincs, és sajnos egyelőre nem is lehet.
Mennyire tartod elképzelhetőnek azt, hogy az említett nehézségek közepette a közeljövőben esetleg újra valamelyik vajdasági magyar színház színpadán láthasson majd a közönség?
– A kettő között ilyen szempontból nincs szoros összefüggés, tehát nem elsősorban a nehézségek határozzák meg azt, hogy láthat-e majd az itthoni közönség. Most már kilenc éve élek Magyarországon, ez időszak alatt többször is volt rá alkalmam, hogy itthon dolgozhassak, igaz, inkább rendezőként, mintsem színészként, hiszen színészként rendkívül nehéz az egyeztetés. Most éppen újra tervben van valami, aminek a megvalósulása természetesen nagyon sok mindentől függ majd, egyebek mellett éppen a tervezhetőségtől, ami – ahogyan az imént elmondtam – a budapesti munkámra nem igazán jellemző. Mindenesetre reális esélye van annak, hogy a közeljövőben itthon is láthasson majd a közönség, ennek részleteiről azonban egyelőre sajnos nem árulhatok el többet.
