Februárban lesz 40 éve annak, hogy tiszteletdíjasként először léptem be a Magyar Szó deszkjébe, májusban pedig már kerek negyven esztendeje, hogy elküldtek első szolgálati utamra Zimonyba, az akkor kimondottan rangos eseménynek számító országos egyéni asztalitenisz-bajnokságra, ahol többek között olyan neves játékosokkal, reménységekkel és edzőkkel ismerkedtem meg, mint Korpa Erzsi, Dér Anikó, Lučić Viktor, Zoran Kalinić, Dejan Kukin és Dušan Osmanagić. Ha most meg kellene mondanom, mi az, ami leginkább örökre emlékezetes marad a teljes munkakornyi időszakból – azon kívül természetesen, hogy a 40 év rettenetesen gyorsan elmúlt –, nem egy sportesemény vagy hasonló lenne, hanem az a hihetetlenül gyors technikai fejlődés, aminek valamennyi kortársammal tanúja lehettem, s ami többször is alapjában változtatta meg a munka módszereit és feltételeit.
Az első tíz év nagyobbára az újságírás aranykorából jól ismert módon zajlott, a fő munkakellék pedig az írógép és a telefon volt. Vagy írtad magad a hangosan zakatoló mechanikus gépeden, amit megköveteltek vagy fontosnak és érdekesnek tartottál, vagy diktáltad a gépírónőknek, akik valamennyivel jobb, elektromos gépeken dolgoztak, s mivel az ujjaik lényegesen gyorsabbaknak bizonyultak az eszednél és a nyelvednél, folyton unszoltak a „gyorsabban, kis öcsém”-mel. Forrásként ott volt az egyetlen jugoszláv hírügynökség, amely ugyan egymagában többet ért, mint a mai összes együttesen, és a telefonhívás, ha éppen személyesen óhajtottál bármit is megtudni.
Az első komolyabb változás a 80-as években történt, amikor bámulatos új géppel, a telefaxszal ismerkedhettünk meg. Ha valahonnan tudósítottál, mint addig is, írógépen megtermelted az anyagot, de már nem a telefonba ordítottad, hogy otthon a gépírőnő megértse és papírra is vesse, hanem a saját papírod elhelyezted a gép egyik nyílásában, a másikon pedig kaptad az értesítést, hogy sikerült-e a művelet, vagy pedig meg kell ismételni. Előbbi esetben otthon ugyanakkor a másik faxból csikorogva folyt a papír, rajta a szöveged hasonmásával. Ennek egyetlen, de komoly gondja volt, hogy sose lehettél benne biztos, az írásod odaért-e, ahova küldted. Az 1985-ös göteborgi asztalitenisz-vb-n, ahol a sajtóközpontban ingyen lehetett faxolni, én így elküldtem az írást, amely viszont a lapban nem jelent volna meg, ha az újvidéki hajógyárban nincs egy jó szándékú titkárnő. Ő ugyan az írásomból egy betűt sem értett, feltételezte azonban, hogy magyarul van, és átküldte a szerkesztőségbe, hátha nekünk szól, esetleg mi majd tudjuk, hova kellene továbbküldeni. Hogy a jó számra küldött fax valójában miért érkezett meg egy nem is hasonló másikra, az örökre megfejthetetlen titok maradt.
Amikor a műszaki forradalom elkezdődött, már nem lehetett megállítani, egyre inkább felpörgött, és egyre nehezebb volt haladni a korral. Csak négy évvel később láttam először hordozható számítógépet, méghozzá ázsiai újságíróknál és a nagy hírügynökségek tudósítóinál. Akkor a belső komputeres informatikai hálózat már ismert volt a nagy versenyeken, hisz nálunk az elsőt még 1979-ben mutatták be a spliti Mediterrán Játékokon, 1989-ben pedig, amikor a Magyar Szóban, Szerbiában elsőként, beköszöntött a számítógépes korszak, a Roland Garroson például a tenisszel kapcsolatos minden lehető adatot pillanatok alatt meg lehetett tudni. Elmúlt ugyan még egy jó idő, mire a számítógép a szerkesztőségekben nemcsak az írógépet helyettesítette és adatok tárolására volt alkalmas. Megmaradt viszont az utókor számára, hogy az 1996-os atlantai olimpiáról a szerbiaiak közül csak a Politika és a Magyar Szó használt laptopot, mint ahogyan egy évvel később az athéni atlétikai vb-n is, bár az még az eléggé komplikált modemes módszer volt. Ketten tehát már az új időket éltük, a többieket pedig a fiatal nyugatiak és a távol-keletiek nagyon megcsodálták, mert nekik fogalmuk sem volt, mi is az a zakatoló valami, amiből flekkpapíron jön ki a szöveg, és a legjobb esetben is csak mint az időben megrekedt hagyományápólókra tekintettek rájuk.
Amikor végre átéltük a nagy félelmet, hogy 2000. január elsején a számítógépek leállnak, mert nem tudnak átváltani az 1999-ről, megkezdődött az internetes korszak is. Előzőleg 1998-ban már a maroktelefonok sem számítottak elérhetetlennek, így emlékszem, hogy először, mivel nekem még nem volt, egy belgrádi kollégáét használtam a budapesti villamosban. Mára már tovább bővült a kínálat. Például a skype-pal és hasonlókkal, a drótnélküli internet is hétköznapi dolognak számít, én pedig azon töprengek, vajon a mai újoncok mit szólnának és tennének, ha a régi, kezdő koromban teljesen normális és egyetlen lehetséges módon ma újságot kellene készíteniük.
