Ha valaki azzal foglalkozik, amit szeret, amit kedvvel csinál, előbb-utóbb eredményes lesz. Munkatársunk, a Magyar Szó életműdíjával kitüntetett zentai (felsőhegyi) Gergely József egy híján 40 éve dolgozik a lapnál. Négy évtized alatt szerteágazó publicisztikai, fotóművészeti-fotóriporteri, fordítói és nem utolsósorban biológiai-madártani szakmai munkája az újság hasábjain is végig kísérhető. Életpályáját a sokoldalúság, dinamizmus, a pontosságra és tökéletességre való törekvés jellemezi.
Biológus vagy, mégis újságíróként dolgozol?
Természetfotózásra hangolódva (Fotó: Gergely Árpád)
– Középiskolai biológiatanárként kezdtem pályafutásomat Zentán, akkor éppen nem volt Gimnázium, kétéves szakokkal próbálkoztak, sikertelenül. A biológiai segédkutató szakot megszüntették Zentán, munka nélkül maradtam, a katonaságot is le kellett szolgálni, a nősülés is aktuális volt. Amikor leszereltem, próbáltam munkát találni, megpályáztam a Tiszavidék zentai szerkesztőségébe meghirdetett újságírói állást. Az újságírás változatos, dinamikus és sokrétű ismereteket igénylő rögös útjára léptem, de a biológiával, a madárvilág kutatásával sem hagytam fel. Sőt a tanult szakmám és az újságírás jól kiegészítették egymást, amihez még a fotózás is passzolt. Az írásaimat és kollégáim írásait is illusztráltam a fotóimmal.
„FAGYOS KEZDÉS”
Milyen volt a kezdet?
– Amikor 1984 decemberében elkezdtem a lapnál dolgozni, az újvidéki szerkesztőségben gyakornokoskodtam, naponta utaztam autóbusszal Zentáról. Következett 1985 januárja, szibériai hideg –20 fok körüli hőmérséklettel. Az autóbuszok órákat késtek, a vágányok befagytak, a közlekedés szinte megbénult. Mire levergődtem Újvidékre és megírtam, hogy hány vonat és autóbuszjáratot töröltek, indulhattam vissza, hogy késő este Zentára érjek. Amilyen hideg és zimankós volt az időjárás, olyan meleg volt a fogadtatás az újvidéki szerkesztőségben, ahol pezsgett az élet a ’80-as években. A város sem volt idegen számomra, hiszen négy évig oda jártam egyetemre. Fél év után a Tiszavidék szerkesztőségében folytattam, ahol hasonlóan jó hangulat uralkodott abban az időben és most is. Akkoriban a Tiszavidék melléklet külön kis újság volt az újságban. Minden pénteken 16 oldalon jelentünk meg az észak-bácskai és -bánáti eseményekkel. Hetente jártunk terepre, a falvakba riportozni, anyagot gyűjteni. Amikor a három Pista kollégámmal, a csókai Simon Pistával, a felsőhegyi Fodor Pistával meg az adai Apró Pistával, négyen megjelentünk egy faluban, ott „kő kövön nem maradt” megíratlan. Általában az én Renault 4-es kisautómmal portyáztunk árkon-bokron keresztül, akadályt nem ismerve. Ha netán elakadtunk a sárban, kiszálltunk és arrébb tettük a kis kocsit és már mentünk is tovább. Az újságírókat mindenütt szeretettel fogadták, ha például Törökfaluban jártunk, nem hagyhattuk ki a helyi vendéglőt és Piri néni kakaspörköltjét, amire a szövetkezet igazgatója invitált meg bennünket időről időre. Bánátban is hasonló szeretettel fogadták az újságírókat, marasztaltak bennünket, étel-ital is akadt rendre. Egy-egy ilyen 3–4 fős csoportos kiruccanásról, mindannyian 3–4 témával tértünk haza, plusz még én készítettem a fotókat. Kellett az anyag nemcsak a Tiszavidékbe, hanem az anyalapba is. A kishírektől kezdve, a képhíreken át a tudósításokig és nagyobb lélegzetvételű riportokig mindenfélét behoztunk. Rendszeresek voltak az élőújságok, különösen télvíz idején, ami faluhelyen eseményszámba ment, ilyenkor a település apraja-nagyja összesereglett, a helyi műsorszámok között pedig mi, firkászok olvastunk fel egy-egy írást. Néhai Lajber György óbecsei kollégánk pedig vicces történetekkel konferálta, vezette be az egyes műsorszámokat. A pódiumon élőújsághoz méltóan, élőben készült riport, beszélgetés a helyi atyavajdákkal, szövetkezeti vagy politikai vezetőkkel. Ma is vannak élőújságok, de valahogy mára megváltozott minden, az embereket megviselte a sok „történelmi” esemény, váratlan nehézség, Jugoszlávia széthullása, a polgárháború, az embargó, a hiperinfláció, a gazdasági válság, majd a vírusjárvány és megint háború. Azonban ilyen körülmények között is meg tudjuk találni az előre mutató, józanul gondolkodó, a lehetőségeket kihasználni tudó életre való, művelődésben, sportban és az élet más területein maradandót alkotó vajdasági magyar embert, aki szívesen nyilatkozik és megosztja gondolatait a Magyar Szó olvasóival.
ÍRNI, FOTÓZNI VALÓ MINDENÜTT AKAD
Olyan újságíró vagy, akinek mindig van a tarsolyában tartalék anyag. Hogyan lehet mindenből témát kovácsolni?
– Nyitott szemmel és füllel kel járni-kelni a világban. Jó tanítómestereim voltak. Ha Simon Pistára gondolok, neki elég volt két mondatot mondania a riportalanynak, abból ő két flekket, azaz két gépelt oldalt kanyarintott. Ha közvetlen tudsz lenni a beszélgetőtársaddal, akivel lehet, hogy előtte sosem találkoztál, már nyert ügyed van, hamar megnyílnak. Különösen a bánáti vidéki emberekre jellemző a közvetlenség. Néhány perces beszélgetésből már életes kis tudósítás kerekedhet egy-egy fotóval megtoldva. Úgy kell írni egy témáról a napilapban, hogy azt a Julis néni is megértse, akinek lehet, hogy nincs sok osztályos magas iskolája, de az élet iskoláját kijárta és nagyon is életre való, mint a falusi menyecskék többsége. Alapvetően kíváncsi ember az újságíró, minden érdekli, mert sokszor megtörténik, hogy valamilyen látszólag érdektelen témáról cseverészek, tréfálkozom valakivel és közben felvetődnek komoly kérdések, témák, amelyeket, ha nem is azonnal, de érdemes körül járni és megismerni közelebbről, mert tanulságos dolgokat, következtetéseket lehet levonni, ami érdekelheti az olvasóközönséget. Amikor valamelyik rovatszerkesztő, vagy épen a Hétvége melléklet szerkesztője kitalál egy témát és az nekem nem annyira fekszik, vagy szerintem nem nagy riporttéma, akkor inkább ajánlok én valamit, ami szerintem érdekesebb, különlegesebb lehet. Idővel azután nem a szerkesztő ajánlott témát, csak annyit üzent: kellene egy érdekes riportot!
Az Életműdíjat Erdődi Edvinától és Varjú Mártától vette át (Fotó: Ótos András)
Azt mondják, veszélyes szakma az újságírás, mik a tapasztalataid?
– Valóban, ha zűrzavaros világunkra tekintünk, a válságövezetekből, a politikai és fegyveres konfliktusokról tudósít az újságíró, könnyen bajba kerülhet. A világban évente 350–400 újságíró veszti életét. Szerencsére mi vidéki „kis firkászok” munkánk során nem vagyunk közvetlen életveszélyben. Vidéki anyaggyűjtés során a harapós kutyák jelentik a közvetlen veszélyt, bár engem is többször megfenyegettek, meg akartak verni, kiszurkálni az autóm gumijait és hasonló inzultusok előfordultak, de ez nem jellemző. Kedvelt olvasmány volt a Tiszavidékben a Bírósági krónika, amit elindítottam. Egy kisvárosi bíróságon nem tárgyalnak nagy horderejű bűntényeket, de akad érdekes és tanulságos eset. Kábítószeres fiatalokat ítéltek el, amikor megszületett a bírósági döntés, már publikus lehetett a téma. Megírtam a rovatomban több ilyen esetet, amit az elmarasztalt fiatalok zokon vettek, jobban, mint a bírósági ítéletet és már kezdtek fenyegetőzni, de nem vagyok ijedős és idővel lecsillapodtak a kedélyek. Egy másik alkalommal elvált asszony mesélte el a történetét, hogyan zaklatta a férje, aki utóbb már kicsukta a házból és hasonló kalamajkák után került bíróságra a dolog. Az asszony történetét próbáltam szőrmentén megírni, ami után egyik nap beállított a volt férj. Csöngetett a kapunkon, vehemensen érkezett, de amikor látta, hogy egy fejjel magasabb vagyok és nem vagyunk egy súlycsoportban, lejjebb vette a hangot és már nem akart megverni.
Az újságírónak nincs munkaideje, az események diktálják a tempót, az újságírás mellett marad-e szabadidő másra?
– Nem a munka mellett, hanem munka közben. Amikor Bánátba megyek valamilyen érdekes emberrel riportot készíteni, valamilyen aktuális témát feldolgozni, nem kerülhetem meg a szikes legelőket és mocsarakat, vízjárta laposokat, halastavakat, csatornákat és nádasokat. Ilyenkor madarász, biológus, természetfotós és riporter vagyok egy személyben. A földjét művelő emberrel beszélgetve az égen áthúzó darumadarak egyformán érdekes témát kínálnak.
A Tűzmadarak, az egyik legsikeresebb fotósorozatból
Nyitott szemmel járom a Bánátot, ahol bár tanúi vagyunk a falvak elsorvadásának, a leépülésnek, de mindig akad olyan valaki, aki kitart, aki sohasem adja fel, aki jó példával tud szolgálni. Ezeket is meg kell találni, meg kell írni. A természet Bánátban még ugyancsak tartogat felfedezni valót, bár az is pusztul és enyészik. Ezekről is írni kell, népszerűsítő újságcikkek vagy éppen tudományos közlemények formájában. Az évtizedek során több új növény- és állatfajt találtam és írtam le Bánátban, hírt adtam a létezésükről, felhívtam a figyelmet a biológiai sokféleség fontosságára, a környezetszennyezés káros mivoltára. Két új növényfajt találtam, amelyekről a szakma, a hivatalos állami természetvédelem nem tudott, nem figyelt fel rájuk korábban senki, hogy ott élnek a bánáti szikesedő löszpusztákon. Új hal- és madárfaj első hazai előfordulását is sikerült dokumentálni. Számos tudományos szakmai és népszerűsítő írás született ezekből a felfedezésekből. Hazai és nemzetközi, határon átnyúló madártani és természetvédelmi kutató projektumokban vettem és veszek részt, ami megint csak jó téma a napilapunk számára is. Már 35 éve minden nyáron madárgyűrűző és környezetismereti táborokat szervezünk a Ludasi-tó partján, Hajdújárásnál, aminek annak idején egyik fő kezdeményezője voltam. Alapító tagja és hosszú ideig elnöke voltam a Vajdasági Madártani és Madárvédelmi Egyesületnek, ebből nőtt ki a Szerbiai Madártani és Madárvédelmi Egyesület, aminek már húsz főállású alkalmazottja van, és az igazgatóbizottság elnöki tisztjét töltöm be, ami nem jár semmilyen anyagi juttatással.
KIÁLLÍTÁSOK, ELISMERÉSEK, KÖNYVEK
Számos díjazott fotóid közül melyek a legsikeresebbek?
– A MUÓSZ 2012-es sajtófotó pályázatán a természet és tudomány – képsorozat kategóriában, nagyon erős mezőnyben, nemzetközi bírálóbizottság a Csókánál készült tüzes gólyafotó-sorozatot első díjjal jutalmazta. Jó volt látni a képeimet a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezett kiállításon. Az angliai Év madárfotósa pályázaton egyik évben a madarak viselkedése kategóriában második díjat kaptam. Tavaly a National Geographic szerbiai pályázatán kategória- és fődíjas volt a lemenő nap korongjában rajzó, kavargó hangyatömeget ábrázoló, egyedülálló fotóm.
Tankönyveket fordítottál, három saját könyved is megjelent, lesz-e folytatás?
A szerző a nagysikerű anekdotás könyvét dedikálja
– Tíz éve megkaptam szülővárosom legrangosabb elismerését, a Pro Urbe-díjat, abban az évben jelent meg lapunk Szivárvány melléklete Madárnaptár rovatának írásaiból válogatott, színes természetfotóimmal illusztrált könyvem. Itt az ideje egy újabb színes albumszerű kiadvány megjelentetésének. A Magyar Szóban megjelent, a Tisza mente természeti értékeit bemutató cikksorozatom kibővítve, egy kötetre való anyagot kínál, amit újabb, még attraktívabb fotókkal tudok illusztrálni. A természetvédelmet népszerűsítő könyvet szeretnék kiadni, amiben a Magyar Szó magas színvonalú nyomdájára támaszkodhatok. Lapunk, a munkaadóm jelentette meg 2019-ben a bánáti Hódegyházán riportutaim során gyűjtött több mint 400 anekdotát, rövid csattanós történeteket tartalmazó könyvemet Amit a galamb összehordott címmel. Időközben jó néhány újabb történetet jegyeztem le, ezek időről időre színesítik a Tiszavidék oldalait. Az anekdotás könyvemet hamar szétkapkodták, itt az ideje az újabb kiadásnak, mert az ízes népi humor mindenkit fel tud vidítani, amire a zűrzavaros, járványokkal és háborúval terhes hétköznapjainkban nagy szükség van.
Kollégánk unokái, a kistündérek társaságában
A nyugdíjkorhatár környékén vagy. Hogy képzeled el a nyugdíjas éveidet?
– A fotózást és az írást nem lehet abba hagyni, aki egyszer ebbe belegabalyodik, nem tud többé kiszabadulni belőle, amíg a fényképezőgép gombjait és a számítógép billentyűit le tudom nyomni, nyomom, csinálom. Ez éltet, a fotózás és írás, amiket látva, olvasva másoknak is vizuális élményt, néhány percre kikapcsolódást tudok nyújtani. Az újságíró legértékesebb elismerése, ha az utcán, a piacon megszólítják: olvastam a cikkedet, jó volt, láttam a fotódat, szép volt.
