Az utóbbi tíz évben többször volt szerencsém Penovác Endre műteremotthonában járni. Élmény volt minden találkozás a készülőben lévő és a falon függő jellegzetes alkotások között. A világjárvány előtt voltam legutóbb, amikor megsokszorozódott útjairól, a világ számos pontján tartott kurzusairól, kiállításairól beszélgettünk. Most, közel négy év után – mintha mi sem változott volna –, ugyanott foglalunk helyet, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk… Legutóbbi kínai útjáról, az utazás tapasztalatiról, egyedi technikájáról, kedvenc témájáról, az akvarell-macskákkal kapcsolatos újdonságokról kérdezem a szeptemberben Topolya község legrangosabb elismerésével kitüntetett, a világ élvonalához tartozó akvarellfestőt. A legfrissebb élménnyel kezdjük a beszélgetést.
– A mostani kínai utamat is a pandémia határozta meg, hiszen legutóbb 2019 decemberében volt ott kiállításom, és vezettem kurzust is, ami jól sikerült, és a szervező mindjárt a folytatásra gondolt, így kint is tartotta a képeimet, ami utólag kiderült, nem volt túl okos döntés részemről. Akkor még nem lehetett tudni, mi vár ránk, bár ahogy hazaértem, már beszéltek róla, és éppen Kínából származtatták a vírust. A lényeg, hogy a folytatás nem jött létre, amit a következő év tavaszára terveztünk. Halasztgattuk, halasztgattuk – de tudjuk, mi zajlott –, és gyakorlatilag ez a nyár hozta meg náluk azt, hogy korlátok nélkül kiutazhattam, és belevághattunk a folytatásba. Szeptember végén, október elején voltam Sanghajban, és kipótoltuk egy vidéki eseménnyel is. Repülővel utaztunk Sanghajból, 4 óra volt az út, közben a holdünnep kezdődött, visszafelé már nem kaptunk jegyet, gyorsvasúttal jöttünk vissza, ami azt jelentette, hogy 300 km-es óránkénti sebesség mellet is 11 órát utaztunk. Sanghaj az egyik véglet, a 26 milliós világváros, a folyamatos, gyors fejlődés, a csillogás-villogás, a másik véglet ennek a szöges ellentéte, a vidék, ami szegényebb és az életmód is egészen más, rizsföldekkel, teaültetvényekkel. Volt szerencsém ezt is látni kéthetes utam során. A vidéki helyszínen egy fesztivál zajlott, ahol külföldi és helyi művészek, művészhallgatók is jelen voltak. Onnan aztán kirándulásokat tettünk, rizsföldet, teaültetvényt, hagyományos kínai falut is láttunk, egy kicsit betekintést nyerhettünk a vidéki életbe is. Az ünnepségük is kiszínezte az egészet, sokan érkeztek az ünnepre jellemző csillogó ruhákba öltözve. Kétszeres élmény volt tehát, sőt, mint ahogyan a művészetemnek is alappillére egy bizonyos ellentét, most Kínában is megkaptam, ami engem különösen izgat. Az ellentétek harmóniáját tartom az élet, ezen belül a művészet mozgatójának is. Kínában az utóbbi években igyekeznek nemzetközi fesztiválokat szervezni, fontos számukra a kapcsolat a világgal. Ezek a rendezvények azonban nemcsak a művészetről szólnak, sok kirándulás, találkozás övezi őket, irányított szervezéssel, ez zavaró a számomra. Például a Selyem útja nevű fesztiválra, amelyen már részt vettem évekkel ezelőtt, még ott, a Kínában való tartózkodás idején érkezett a következő meghívás, a szerb kulturális minisztériumból hívtak, ám október végén kellett volna menni, és így már nem tudtam vállalni.
Ez a vonal Bécsben kezdődött 2018-ban, a bécsi kínai kultúrközpontban volt kiállításom, aztán onnan folytattuk Sanghajban. Ha jól számolom, ötödik alkalommal jártam Kínában.
A Boszit ábrázoló kép a világ minden tájára eljutott Topolyáról (Fotó: Herceg Elizabetta felvétele)
A központi eseménye számodra ezeknek az utaknak a kurzus, workshop, amiket az érdeklődőknek tartasz. Mi volt a téma?
– A téma, amit én csinálok: elsősorban macskát festettünk, de mást is. Én festek egyet, megmutatok mindent, elárulom a titkokat, ők kérdeznek, én válaszolok, és utána ők alkotnak. Ez most háromnapos volt. Hozzák az eszközöket, ami nagyon fontos, hiszen lényeges, hogy milyen papírt, milyen tust használunk. Ők szeretnék ugyanúgy megfesteni, próbálják azt a technikát elsajátítani, amivel én dolgozom.
A lenyűgöző végeredményt ismerjük, de hogyan írnád le?
– Sajátos a technikám, vizes papíron kezdem, azután szétfolyatom a festéket a papír felületén, s ahogy szárad a papír, úgy különböző hatásokat tudok elérni, és tulajdonképpen a kép gazdagságát is így kapom meg. Ez elég sajátos, mert akvarellt lehet festeni másként is, száraz papíron, rétegenként, apró ecsetvonásokkal, de nálam nem így van, nálam a vizes papír az első ecsetvonásnál megadja a fél macskát, vagy legalább a farkát, minden szőrszálával együtt. Ez a lényege ennek a technikának, és a téma, a macska a legközkedveltebb témám, joggal, mert szerencsésen találkozik a téma a technikával. Kevés ecsetvonásból szinte realisztikus macskát tudok kapni, ami látványos, és ez nagyon jó egy workshop esetében. Olyan, mintha csoda történne a papíron, ahogyan folyik szét a festék, és mindössze néhány ecsetvonással elkészül a macska.
Workshop Sanghajban
A főszereplő az esetek többségében egy macska, a család fekete macskája.
– A Boszi bő tíz évet töltött velünk, velem, volt alkalmam jól megfigyelni, szerencsére rengeteg fotót is készítettem róla, mert ő már nincs velünk. Kifogyhatatlan ez a téma ezzel a technikával: a festék spontán szétfolyása a vizes papíron azért is izgalmas, mert megismételhetetlen. Nem mindig úgy sikerül, ahogy elképzelem, ugyanakkor van, hogy jobban. Ezek a véletlenszerűségek részei a képnek, sőt számítok rá. Megint csak az ellentét, a spontaneitás és a kiszámítottság, egyik is kell, a másik is. El kell tervezni, elképzelni, aztán a véletlenszerűség is fontos része a képnek, ugyanúgy, ahogyan a komponálás, tervezés. A kettő valahol találkozik. Engem is ér néha meglepetés. Meg azt is mondtam már sokszor, hogy nem a témától jó egy kép, hanem a „hogyan”-ban van a lényeg.
Egy intenzív korszakot, indiai, pakisztáni, moszkvai, ciprusi, portugáliai, thaiföldi, kínai kiállításokat, bemutató festészeteket követően jöttek a világjárvány miatti lezárások, azt hogyan élted meg?
– Igen intenzíven jártam a világot, szinte pihenésként éltem meg az első hónapokat. Mondtam is az elejében, hogy nem is hiányzik az utazás. A munkát illetően az első egy-két évben kicsit utolértem magam, hiszen a külföldi utak sokat elvettek az itthoni, elmélyült alkotásból. A műteremben tudtam mit kezdeni magammal egy jó ideig, utána azonban már zavartak a korlátozások, ugyanúgy, ahogyan mindenkit. A vírust viszont mostani kínai utam során is emlegették, vele élünk, de nem korlátoz bennünket. Sokan hordanak maszkot, a szervező felesége éppen pozitív volt.
A vonzalmad a távol-keleti filozófia iránt nem új keletű. A vidék Kínája milyen benyomást gyakorolt rád?
– Még nem is festettem, amikor a keleti filozófia megérintett és nyomot hagyott bennem. A festészet később jött be az életembe. Ez az életlátás az alapja a festészetemnek, valahogyan a felszín, a dolgok mögötti kellene, hogy legyen a mozgatója mindennek. S így nem véletlen, hogy ők is látnak valamit bennem. A tradicionális művészetüket, festészetüket nem lenne szabad veszni hagyni, erre mutatok rá folyamatosan. A jelenlegi zűrzavaros életükben sajnos majmolják a nyugati festészetet és divatot. Merem hinni, hogy a munkáim minősége miatt hívnak, és azt is, hogy van valami közös az alkotói módszerünkben. A tradicionális festészetük példaértékű lehet, például a tájkép, ahol van ember, házikó, kismadár a természetben, abban benne van a filozófia, hogy az ember is olyan kis része az egésznek, mint a madár, a virág, a kis állatka, tehát nem emberközpontú az egész. Ugyanígy a technikájuk, a kevésből kihozni a maximumot, illetve az a fajta összpontosítás az alkotás során, hogy minél minimálisabb eszközökkel megmutassák a lényeget, ez az, ami vonz, amiből tanulni tudtam. Az eddigi látogatásaim középpontjában a városok álltak, most megismertem a kínai vidéket is. Azt látom, hogy sok a kirakathelyszín, a műviség, a régi kultúra illatát nem lehet érezni, és ez zavar. Felmerült bennem a kérdés, hogy mindez, ami nagyon távol van az ő tradicionális kultúrájuktól, hova vezet? Zavarba ejtő az is, hogy nem a régi értékeket mutatják meg, hanem valami mást. Az ünnepségen is ezt tapasztaltam, ezt az erővel kiszínezett világot.
A világhírű festő köszönetet mond a kisváros legrangosabb elismeréséért
A találkozásunk másik apropója az itthoni elismerés, Topolya község idén Pro Urbe díjjal tüntetett ki, amelyet néhány nappal a kínai út előtt vehettél át.
– Topolyára mindig jó visszajönni. Ez persze nem jó kifejezés, hiszen el sem megyek igazából, csupán egy-két hétre, mert végzem a dolgom, most kicsit hosszabb lett, mert két helyszínen voltam egymás után. Topolya a legtermészetesebb dolog a számomra, hiszen a témáimat a kezdetektől innen veszem. Hiába voltam nagyon sok helyen, láttam szép városokat, vidékeket, a thaiföldi pálmafákból sem tudtam többet kihozni, de meg sem próbáltam ilyesmit. Ha Sanghjaban vagyok, akkor is a Boszi macskát festem meg a halászlés bográcsot, így inkább odaviszem Topolyát és nem fordítva, az elismerés éppen ezért nagyon jólesik.
Arról is beszéljünk, milyen újdonságok történtek emellett az utóbbi hónapokban, az online felületeken, ahol aktív vagy, látunk valami egészen új dolgot is.
– Az, hogy ez a fiammal közös projektum lenne, túlzás, mert ez az ő ötlete, és ő is vitte végig, ő valósította meg. Az én szerepem annyi, hogy a pólókon az én festményeim vannak. Ennyiben vagyok én a részese. A követőim száma igen nagy, és ez egy olyan alap, amire lehet építeni. Az internetnek köszönhetem Boszi népszerűségét is. Ez egy webshop, internetes árusítás. Itt, Szerbiában varrják a trikókat, nyomják rájuk a motívumokat, szerencsére sikerült jó minőségűt találni. Ez az indulás meghatározta az elmúlt hónapjainkat.
A macska és más motívum már szerepel tányéron, bögrén, falinaptáron is.
– Ez is csak segített abban, hogy ez a pólóötlet létrejöjjön. A bögrék, tányérok, falinaptárak, jegyzetfüzetek nem kaphatók nálunk: a porcelán tárgyak a távol-keleti piacon vásárolhatók meg, a többi Amerikában, Kanadában. A macskás pólók itt, nálunk is elérhetők. Ez újdonság, a kezdeti nehézségek ellenére nincs csalódás, de természetesen dolgozni kell rajta folyamatosan.
Nyitókép: Penovác Endre (Fotó: Herceg Elizabetta felvétele)
