Nem lenne tévedés azt állítani, hogy pontosan 30 éve a mai napon más választás hiányában kiáltották ki november 25-ét a magyar labdarúgás napjának. Azért történt így, mert pontosan 40 évvel korábban, a magyar válogatott a londoni Wembley stadionban, az évszázad meccsének elnevezett barátságos jellegű, de mindkét részről nagy érdeklődéssel várt találkozón, 6:3-ra nyert a hazai pályán 90 éve veretlen angolok ellen.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy a döntéshozók dilemmával találják magukat szemben, hogy a jeles nap november 25-e helyett talán inkább június 19-e legyen. Ha a magyar válogatottnak 55 évvel korábban egy kis szerencséje is van, és a párizsi Colombin stadionban legyőzi az olaszokat, a másik dátum a nyerő. Mivel az vb-döntő volt, valószínűleg érdemesebb lett volna a történelmi és nemzetbüszkeségi megemlékezésre. Jó meccs volt, de az olaszok nyertek, megvédték a bajnoki címet, a magyaroknak pedig maradt a remény, hogy majd egy új gárdával elérkeznek a még szebb napok.
S valóban, a II. világháború után összeállt az új csapat, és minden jel arra mutatott, hogy a Sebes Gusztáv vezette legénység, soraiban Puskás Ferenccel, Kocsis Sándorral, Bozsik Józseffel, Hidegkuti Nándorral képes lesz arra, amiről 1938-ban a Ditz Károly és Schaffer Alfréd irányította gárda lemaradt. 1948-ban aranyérmet nyertek Helsinkiben az olimpiai játékokon, következett a Wembley, s minden csak bevezető kellett volna, hogy legyen a legfontosabb erőpróbára.
Lehetett volna tehát még bőségesebb a választás, de könnyebb is a döntés meghozatala. Mert valóban kevés hiányzott hozzá, hogy a november 25-e és június 19-e is simán versenyt veszítsen a július 4-ével. A magyar labdarúgás napja kihirdetése előtt 39 évvel ugyanis a berni Wankdorf stadionban a magyar válogatott Németországgal vívott vb-döntőt, nagy esélyesként, hiszen a csoportban 8:3-ra legyőzte a németeket, de 2:0-ás vezetésről vereséget szenvedett.
Labdarúgásban vb-döntőt játszani nem kis fegyvertény, de valljuk be, hogy a vereség teljesen elegendő ok, hogy az a két nap egyike se lehessen versenyképes a Wembley-n történt csodával. Gondolom, a hollandok is, ha hazájukban kihirdetnék a labdarúgás napját, kerülnék az 1974-es, 1978-as és 2010-es vb-döntők dátumát.
Mivel a berni kudarc és az 56-os forradalom együttesen hozzájárultak, hogy az aranycsapat sokkal gyorsabban lelépjen a világfoci színpadáról, mint az elképzelhető lett volna, ugyanúgy egy új kapitányt és új keretet kellett várni, mint az 1938-as eset után is. A magyar fociban benne volt a hagyomány, és tartott még a lendület, s rövidesen meg is volt a csapat, amely rá tudta kényszeríteni Szepesi Györgyöt, hogy a mikrofonnal a kezében, szinte önkívületi állapotban, határtalan lelkesedéssel ott futkározzon az alapvonal mellett és hőskölteménybe öltse a legénységet. Albert Flórián, Tichy Lajos, Göröcs János, majd Mészöly Kálmán, Farkas János, Varga Zoltán, később Törőcsik András, Nyilasi Tibor és mások öregbítették váltakozó sikerrel a hírnevet. Ott volt a sikerlistán a tokiói olimpiai arany, az 1964-es Eb elődöntője, az 1966-os vb-n a győzelem a címvédő brazilok felett, és persze Flóri Aranylabdája is. Mindezek ellenére azonban lassan mindenki előtt világossá vált, hogy a régi nagy napok örökre felülmúlhatatlanok maradnak. A klubok is, például a Fradi, az MTK és a Videoton, csak elvétve remekeltek az európai kupákban. Volt még két tehetségesnek látott korosztály, de az U18-s csapat 1984-es Eb-aranya, és az U21-es válogatott 2009-es vb-bronza sem nyitott új aranykorszakot, viszont például a marseillei 1:4 és a mexikói 0:6 nehezen gyógyítható és sehogyan sem felejthető sebeket ejtettek.
Voltak tehát azóta is sikerek, különösen a szurkolók körében annak értékeltek, de sokkal mérsékeltebbek a régieknél. Sem a felnőtt, sem az olimpiai, sem pedig a korosztályos válogatottak legjobb eredményei nem mérhetők a fenti hárommal, viszont nagyot változott azóta a világ, és vele együtt a labdarúgás is, amiért a mostani kisebb örömök talán még jobban is esnek, mint az egykori nagyok. A bizakodó hangulatra és a jubileumi ünnepségre az ad legtöbb okot, hogy a magyar válogatott sorozatban már három Eb-re – a napokban a jövő évire is – kijutott. Hogy ott mi az elvárás? Szép lenne túljutni a csoporton, ami a magyar focinak újabb nyugodt és derűlátással teli időszakot nyújtana.
A Vb-szereplés ugyan már rég óta megvalósításra váró álom, de a magyar foci, amit a legutóbbi selejtezőben is tapasztaltunk, így is, méghozzá pozitív formájában, folyamatosan ott van a szemek előtt, hébe-hóba pazar győzelmeket produkálva. Nehéz megjósolni, miként lehetne ennél legalább egy árnyalattal jobb is, talán ha a magyarországi labdarúgó-akadémiák hazai „gyártású” sztárokat produkálnak. Az azonban aligha vitás, hogy így is van és lesz alkalom a szurkolói büszke és lelkesítő „Ria, ria, Hungária” biztatásra.
Nyitókép: MTI
