A zombori Megyeháza épülete előtt megállni egyet jelent a stílus, a kidolgozottság, a monumentális (sz)épség élményének megélésével. Nem is tanácsos csak úgy, magunktól nekivágni a patinás építménnyel, annak történelmével és jelenével való ismerkedésnek.
A Zentai csata című festmény (L. Móger Tímea felvétele)
Színek, formák, történetek uralják az egykori vármegyeszékhely eredeti formájában megőrzött épületét, közöttük pedig nem más, mint Pribilla Attila segédpolgármester, a Zombor városi Turisztikai Szervezet idegenvezetője kalauzol bennünket:
– A Megyeháza homlokzatán azelőtt Magyarország címere volt, most pedig Zombor Város címere áll, amely a szabad királyi városi címer egyben. Úgy tizenöt évvel ezelőtt helyezték ismét vissza, tehát újból ez Zombor hivatalos címere és minden, a Város által kiadott dokumentumon ez szerepel.
A Megyeháza neoklasszikus stílusban épült, a 18. század első éveiben, de az épület akkor még a tornyok nélkül készült el. Azokat csak később építették hozzá.
Az épületben akkor 365 ablak volt és közel 200 helység. Az egész környék magasan a legnagyobb épületének számított akkoriban. A falak 70, 80 centisek, de van, ahol 1 méter vastagok is.
Nagyon erős alapokra épült a Megyeháza, négy év alatt építették fel, ami azt jelenti, hogy az akkori technológiát figyelembe véve hihetetlenül gyors építkezés volt. Gondoljunk bele, a sok helyiség, ablak, statikailag is megfelelő legyen, a különleges lépcsőházak, amelyek az épületen belül vannak… Találhatóak fő, illetve mellék lépcsőházak, amelyek ajtókkal elzárhatók, teljesen titkosak lehetnek, olyan értelembe, hogy a járókelő nem tudhatja, hogy a zárt ajtó mögött iroda vagy esetleg egy lépcsőház van, amely vezet föl egészen a padlásig vagy lefelé a pincéig is.
Egykor a tornyokból megfigyelték a környéket és például aratás idején, ha tűz ütött ki, akkor a tűzoltókat ezeknek a megfigyelő pontoknak köszönhetően időben tudták értesíteni, kiküldeni. Csak később, 120 évvel ezelőtt, amikor fölépült a Szent István-templom, akkor az lett magasabb, és onnan lehetett távolabbra látni.
Ami a Megyeháza tornyait illeti, érdekesség, hogy Zsolnay cseréppel van megvédve. Nyilván ezek sokkal drágábbak, mint a hagyományos cserép, de mivel műemlékről van szó, ezért mindennél fontosabb fenntartani az eredeti állagát. Mindez vonatkozik a színekre, amelyeket a néhány évvel ezelőtti felújításkor használtunk. A most alkalmazott színek nem a második világháború után használt, élénk árnyalatok, hanem az azelőtti, az eredeti színárnyalatokat sikerült most visszaállítani.
Sétánk során érdemes a belső udvarból indulni. Ott van a szökőkút és a majd százéves tiszafák is az udvar díszei, ahogyan az épület előtt is rájuk találhatunk. Különlegesek, hiszen nagyon kevés helyen ültetik őket, nyilván, mert lassan nőnek, érzékenyek az ágaik, könnyen eltörnek. Egy komolyabb hóesésé után több helyen is eltörtek az ágak, és egy-egy nagyobb ág eltörése után teljesen megváltozik a fa külalakja, ahhoz pedig, hogy visszanyerje eredeti állapotát, tíz, tizenöt, húsz év nyesésére is szükség van. Általában közterületen lévő fákon ilyen jellegű gondozást nem végeznek, úgyhogy a zomboriak dicséretére legyen mondva, hogy mindezt megteszik folyamatosan, már száz éve, miközben háborúk jöttek, országok változtak, mégis mindenki vigyázott arra, hogy ezek a tiszafák megmaradjanak. Még egy érdekesség, amikor hó esik, akkor hajnalonta azonnal jönnek a városi kertészek, a köztisztasági munkatársak, akik rögvest lepucolják a Megyeház előtti és az udvarban lévő tiszafákról is a havat, hogy le ne törjenek az ágak.
A megyeháza mennyezete a jeles címerekkel (L. Móger Tímea felvétele)
A díszítéseken, ornamentumokon, amelyek szintén a belső udvaron vannak, téglalap alakú lapkák fedezhetők fel. Ezek nem álltak mindig üresen, hanem annak idején Bács–Bodrog vármegye helységeinek nevei voltak ezekre írva. Sajnos a Műemlékvédelmi Intézet nem tudta rekonstruálni, melyik helység neve hol szerepelt ezeken a lapkákon, ezért maradtak üresen – magyarázta az idegenvezető, majd beléptünk az előtérbe:
– Máris látszanak a nagy kövek és a kerékvető. A második világháború után ezek be lettek vakolva, ezért nem látszottak. Ám a régi fotográfiákat nézegetve a Tartományi Műemlékvédő Intézet munkatársai rájöttek, hogy ezek a kövek eredetileg nem voltak bevakolva. Ezért most újra láthatóvá tették őket. Mondhatni, mostanra gyakorlatilag visszanyerte a Megyeháza az eredeti kinézetét, azt, amilyen volt a múlt század elején és a két világháború között. Négy-öt éve folyamatos újításon megy át, előbb a főbejárati előtti részen, majd az udvaron és így haladnak a munkálatok tovább a Megyeházán, annak érdekében, hogy minél inkább visszanyerje eredeti állapotát.
Na, de haladjunk: amikor az ember belép a folyosóra az első ajtón, a tolóablakoknál, egy helyiségben, annak boltíves, felső részén vannak a legismertebb nemesi családok címerei és nevei. Több név, a Knézyek, a Vujevityek, a Ruditsok, a Sztratimirovitsok, tehát magyar, horvát és szerb nemesek és mind így, magyar helyesírással…
A folyosó másik oldalán található kiállítva a fiáker, magyarul nyitott konflis. Ezek a járművek a 19. század második felében kezdtek elterjedni, amikor a városban megépült a vasút és nem volt minden utca lekövezve. Ezért, hogy ne kelljen az uraknak a sárban közlekedni, megérkezve konflisra ültek és az hozta el őket a vasútállomástól másfél kilométerre lévő központba, a Megyeházára.
Ami nagy érdekesség, hogy a bejárat aljzata keményfa kockákkal bélelt, amelyek bitumenbe vannak rakva, azért, hogy a főurak, akik konflissal megérkeztek a bejárathoz, ne süketüljenek meg, mert a környező falak fölerősítik a hangot, amit a kő és a fémkerék találkozása még duplájára erősítene… A városnak mindez persze nagyon drága, mert gyorsan kopnak a kockák, de vigasztaló, hogy ötször meg lehet őket fordítani.
Az előcsarnok másik oldalán egy harminc évvel ezelőtt készült műszaki rajz van, amely az 1990-es zombori állapotokat tükrözi, tervrajszerűen és madártávlatból készült fényképek alapján készítette egy hódsági műépítész.
A belső udvar után, ha az ember továbbmegy, van még egy udvar, ahol a parkolók vannak és a városi börtön. Az épület eredetileg is börtönnek készült, ám a börtönnek része egy kápolna is. Mivel a Megyeházán bíróság volt, az egykori Bács-Bodrog vármegye megyei bírósága, sokszor a kirótt büntetés után azonnal odavitték a tömlöcbe a leendő rabot. A belső udvaron meg sokszor végrehajtották a huszonöt botütést, a 19. századig voltak ilyen különleges büntetések, ezek később megszűntek.
A kápolnáról sokan nem tudnak, mert hét, nyolc hónapig, amíg a levelek fent vannak a vadgesztenye fákon, nem lehet jól látni ezt az épületet…
Felfelé haladva, már a Megyeházán érdekes megfigyelni a lépcsőket, amelyek szintén a 220 évvel ezelőtt beépített, eredeti lépcsők. Gondolhatjuk, ezeket elnyűtte idő, azóta próbáltak autentikus követ találni, de nem sikerült, ezért maradt a több millió járókelő által elkoptatott lépcsőzet.
Mindig is az épület földszintjén voltak az irodák, amelyekben a polgárok ügyes-bajos dolgaikat intézték. A városi közigazgatás tolóablakai, a rendőrség, az adóhivatal irodái, illetve, ami szokatlan egy városban, a kihágási bíróság is ebben az épületben székel.
Az első emeleten voltak régen a megye közigazgatásának legfontosabb irodái, most pedig az önkormányzat irodái találhatóak itt. Itt van a díszterem, a polgármester kabinetje, a titkárnő irodájával, továbbá a nagy polgármesteri iroda, mögötte egy ülésterem.
Pallas Athéné szobra a díszteremben (L. Móger Tímea felvétel)
Az épület sarkában áll a mindenkori alpolgármester irodája, előtte a titkár irodája. Mindez pedig átjárható, olyan módon, hogy nem kell a polgármesternek kijönnie a folyosóra, hanem megközelíthető a két iroda az üléstermen keresztül.
A díszterem másik oldalán van a mindenkori képviselő-testületi elnök irodája, mindez már a második világháború után is így volt, azóta is így van.
A város legfontosabb osztályainak önkormányzati tisztségviselői szintén itt vannak az első emeleten – meséli Pribilla Attila, és egyszer csak azon veszem észre magam, hogy máris a díszteremben vagyok:
– A nagyterem egykor Bács-Bodrog vármegye megyei közgyűlésének terme volt és a megyei bíróság is itt székelt, valamivel több mint száz évvel ezelőttig. Ezt a bírósági funkciót jelképezi Iustitia, római igazságosztó istennő szobra. Egyik kezében a mérleggel kvázi mérlegeli a bizonyítékokat, a másik kezében lévő kardjával pedig lesújt a bűnösökre. Van még egy hölgy a teremben, ő Pallas Athéné, a bölcsesség és nemkülönben a katonák védőszentje. Mivel Zombor abban az időben határőrváros volt, főleg katonák lakták, ezért Pallas Athéné szimbolikus jelleggel bír a város számára.
Ha feltekintünk, láthatjuk, a mennyezetet öt címer ékesíti, a központi részen a magyar királyság címere állt, majd az első világháború óta Zombor címere van ott, most már újra a régi változata, az 1749-es Mária Terézia adománylevele után kialakított címer. Ezenkívül további, a történelmi Magyarország négy vidékének a címere figyelhető meg: Erdélyé, a vármegyékkel, továbbá Dalmácia címere, a három legnagyobb dalmát várossal, Horvátország címere és Szlavónia címere a nyesttel, a kunával.
A dísztermet két erkély szegélyezi, ezeken ülve egykor a kíváncsi polgárok követhették, előbb a megyei, majd később a városi közgyűlés, illetve a képviselő-testület üléseit. Jelenleg nincs olyan állapotban, hogy használható legyen, viszont egy Interreg–IPA-projekt keretében pályáztunk, amennyiben ez a pályázat sikeres lesz, teljesen megújul a dísztermünk és annak ezen része is.
A terem központi motívuma Eisenhut Ferenc Zentai csata című festménye. Maga a vászon hét méter széles és négy méter magas. A keret is jó nagy, úgyhogy a 28 négyzetméteres kép 42 négyzetméteresre nőtt általa. Van rajta néhány kisebb sérülés, például a politikusok a zakójuk ujjával hozzáérve gyakorlatilag hazavitték az arany borítás egy részét. A képen egy helyütt le van kaparva a festék, valamint található rajta egy lyuk. Ennek kapcsán egy legenda kering, és mint olyan, nem biztos, hogy megtörtént, ami viszont biztos, hogy a Megyeháza épülete kórház volt a batinai csata ideje alatt, és nagyon sok, főképp szovjet kiskatona feküdt itt. Azt gondoljuk, minden bizonnyal az egyik véletlenül a szuronyával szúrhatta ki a kép ezen részét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kár olyan helyen keletkezett, ahol nem rontja el a művészi alkotás mondanivalóját.
A festmény röviden bemutatja a zentai csatát és annak végkifejletét. Az oszmán birodalom olyan vereséget szenvedett, hogy néhány év múlva Karlócán aláírták a békét és Bácska végleg fölszabadult a törökök uralma alól. Ez adta az apropóját, hogy a millenniumi ünnepségre, a 19. század végén a megye megrendelést adjon a Münchenben élő, magát magyarországi németnek valló Eisenhut Ferenc nagy hírű festőnek. A művet 1896-ban festette, Münchenben. A Dunán átszállították a budai királyi várba, ott volt kiállítva, majdnem két éven keresztül a millenniumi ünnepségsorozat keretében, később ugyanúgy hajón, Apatinba vitték, majd négy szalmával teli szekéren hozták el a Megyeháza elé. Ott kiderült, nem elég nagyok az épület nyílászárói, ezért ki kellett bontani az egyik ajtót, ablakot, egészen a mennyezetig, és úgy hozták be. Utána a nyílászárókat visszafalazták és azóta itt áll a kép. Érdekes az is, hogy kicsit meg van döntve, azért, hogy jobban láthassák, az ülő és az álló nézők egyaránt.
Van még egy zseniális bravúr a kép kapcsán, a festő nem átallotta, hogy önmagát is belefesse az alkotásba. A bal oldalt lévő fém sisakos lovas vitéz maga Eisenhut. A Leonardo-effektust alkalmazta, nevezetesen, hogy a terem akármelyik pontjáról nézi az ember a festő portréját, mindig az a hatás, mintha rá nézne, illetve követné tekintetével a látogatót – tudtuk meg Pribilla Attila idegenvezetőtől, aki elmondta még, mindenkit szeretettel várnak, örülnek a turistáknak. Az érkezést előre kell ugyan jelezni, hiszen jelenünkben a Megyeháza dísztermében tartják a képviselő-testület üléseit, a város legfontosabb ünnepeit ülik meg ott, emellett kongresszusok is vannak, és a kiemelt jelentőségű intézmények kiemelt eseményeit tartják e patinás, műemléknek számító helyen.
Nyitókép: A zombori Megyeháza (A szerző felvétele)
