Morális dilemmák nyomában

Hol húzzuk meg a határokat? – Morális dilemmák a mindennapok hírversenyében címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést december végén a Magyar Szó Lapkiadó Kft. újvidéki székházában, ahol a témáról Varjú Márta, a Magyar Szó főszerkesztője, Vojvodić Ágnes, a VRT magyar adásainak felelős szerkesztője, Ternovácz István, az Újvidéki Rádió főszerkesztő-helyettese és Molnár Edvárd, a Magyar Szó fotósa értekeztek. A szakemberek arra igyekeztek választ adni, melyek azok az elképzelt, vagy saját magunk által felállított, illetve a médiaházak által meghúzott erkölcsi határok, amiket nem szabad átlépni, valamint arról is szót ejtettek, milyen hatással bír a közéletre egy-egy magánügyet közügyként tálaló téma és mennyire borzolják fel a kedélyeket az emberi jóérzés határát súroló médiamegjelenések.

Ternovácz István mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy mindenkinek van egy belső határa, amit nem lehet átlépni.

– Nekem erről nem sokat kellett az életben gondot viselnem, mert már gyerekként is a Magyar Szót olvastam, és bennem akarva-akaratlanul kialakult egy értékrend. Hét-nyolc évesen alig vártam, hogy hozzájussak a laphoz, miután a szüleim és nagyszüleim elolvasták, így én ezen az értékrenden nőttem fel. Másrészt az ember kapott egyfajta nevelést is, és kimondva-kimondatlanul egy keresztény értékrendben nevelkedett. Amit a jóérzés diktál, azt kell cselekedni. Mindig arra törekedtem, hogy ne okozzak botrányt. Amilyen támadást magamnak sem kívántam, olyannal mást sem illettem. Tehát a jóérzés határán kell mozogni, és ha ezt be tudjuk tartani, akkor nincs gond – fogalmazott Ternovácz István.

Varjú Márta arról beszélt, hogy főszerkesztőként néha feszegetni kell a határokat, kiváltképp az online tér esetében.

– Ez a téma szembe megy egy másikkal, mégpedig az online térben megvalósuló gyorsaság, látogatottsági mutatók, figyelemfelkeltés miatt. Az online sajtó sajnos csak úgy működik, ha valamelyest kitolja ezeket a határokat. Szenzációhajhász, figyelemfelkeltő, látogatóvonzó címek sajnos megjelennek az online térben. Ezeket a nyomtatott újság esetében kerülni kell. Nekem főszerkesztőként az is a dolgom, hogy megtartsam az egyensúlyt a kettő között. Tudni kell, hogy mi mehet a nyomtatott újságba és mi kerülhet fel a netre. Persze az online-ban is meg kell húzni az erkölcsi határokat, meg kell szabni, meddig lehet elmenni. Szakmám szerint jogász vagyok, és bírósági tudósítóként kezdtem dolgozni az újságnál. Mindig nagyon kellett vigyázni arra, hogy milyen kifejezéseket használunk, minden pillanatban észnél kellett lenni, mert ha nem így volt, akkor bepereltek bennünket. Jártam vizsgálóbírókhoz, akik elmondták a tényeket röviden, és az alapján írtuk meg a hírt. A Magyar Szónak régebben bírósági rovata is volt, és 1986/87-ben történt egy nagy gyilkosság. Abban az időben, ha magyar volt az elkövető, biztosítani kellett, hogy az egész tárgyalás magyarul folyjon. Az újvidéki bíróságon nem tudtak megfelelő szakembert biztosítani. Egy jó szándékú bírónőhöz került az ügy, és mondtam neki, hogy úgy szoktuk csinálni, hogy odaadják az újságírónak az egész tárgyat, mi pedig az alapján megírjuk. Persze nem ez volt a gyakorlat, de hajtott a hév, hogy minél többet megtudjunk, és vegyék az újságot. Olyan részleteket is leírtunk, amiket mások nem, és visszafogottan ugyan, de több jelent meg az újságban, mint ami abban az időben megengedett volt. Másnap a főszerkesztőt hívta is a bíróság elnöke, és bár szerencsére nem lett belőle különösebb gond, feddést kaptunk a történtek miatt. Szóval törvény szabályozza, hogy meddig lehet elmenni, ám a törvény sem mindig egyértelmű. Még ha egyértelmű is, a bírósági döntések lehetnek különbözőek, és születnek olyan döntések, amiket mi magunk sem hiszünk el, és akkor az erkölcsi értékeink is egy kicsit meginognak, mert mi érezzük, hogy ez így jó-e, vagy nem. A saját erkölcsi hozzáállásunkat kellett kialakítanunk, és így viszonyultunk olyan ügyekhez, amelyeket kétségbe vontunk. Úgy gondolom, hogy egy magára valamit adó újságnak ebből a szempontból tökéletesnek kell lennie, meg kell húznia az erkölcsi határokat, hogy a munkatársak is tudják, mi mehet be az újságba és mi nem. Amire úgy érezzük, hogy nem fér bele, arra egyszerűen nemet kell mondanunk, azt mondjuk, hogy ez nálunk nem jelenhet meg. Sokszor dilemmánk az is, hogy ha egy baleset történik, vagy egy szörnyű gyilkosság, akkor címoldalra tegyük-e, vagy sem. A napi szerkesztői megbeszélésen sokszor felmerül egy-egy ilyen kérdés, ugyanis mi nem vagyunk bulvárlap, ám ha nagy baleset történik, akkor annak azért csak címoldalra kell kerülnie, mert ott tudjuk felhívni a figyelmet arra, hogy ez nálunk benne van a lapban. Az is kérdés, hogy milyen fotó kerüljön hozzá, mi nem fogunk szörnyűségeket tálalni a címoldalon, inkább csak sejtetjük a dolgokat. Szóval meg kell húzni az erkölcsi határokat, és ez szinte mindennapos téma. Nekünk folyton résen kell lennünk, hogy mit szabad és mit nem, illetve meddig lehet elmenni. A bulvárlapok külön költségvetést szánnak a peres ügyek kezelésére, és nekik még így is megéri, mert egy szenzációhajhász anyag bevonzza a hirdetőket, vagyis ez kifizetődik nekik. Ez az ő világuk, mi ezzel nem foglalkozunk. Mi tartjuk magunkat a keresztény erkölcshöz, ahogyan Ternovácz István is fogalmazott, ami azon a határon belül van, az megjelenik az újságban, ami kívül, az nem – magyarázta Varjú Márta.

Vojvodić Ágnes arra mutatott rá, hogy a tévéműsorok készítésénél is nagyon fontosak az erkölcsi határok, majd kitért arra is, hogy sokszor nem olyan képekkel dolgoznak, amilyenekkel szeretnének, hanem amilyeneket a hírügynökségektől kapnak.

– Nálunk a szöveghez kép is társul, ami sokszor nem is a mi képünk, vagyis nem a saját felvételünk. Jó esetben tehát már valaki meghúzott egy határt, hogy milyen képet küldött külföldről, és mi abból gazdálkodhatunk, de én még azokból is szeretek szelektálni, mert ott is sok olyan akad, ami szerintem nem képernyőre való. Hogy hol húzzuk meg az erkölcsi határokat, arra egyrészt a törvény kötelez bennünket, hiszen pl. olyan műsoridőben, amikor gyerekek is ülhetnek a televízió előtt, akkor izgató, rémisztő képeket nem lehet közreadni. A törvény persze olyan dolog, amit egy kicsit meg lehet kerülni, és esetleg olyan képek is oda kerülhetnek, amelyektől az ember elszörnyed, viszont – ahogyan Varjú Márta is mondta – ha történik egy baleset, fontos, hogy az operatőr mielőbb kiérjen, én azonban sokszor jobban örülök annak, ha később érünk ki, mert addigra kevesebb lesz a rögzíthető szörnyűség. Persze, aki szenzációhajhászást végez, annak az a fontos, hogy látszódjon a vér, a szerencsétlenül járt személy, ezeket a dolgokat azonban nem lenne szabad közölni, inkább nyilatkozatot kell kérni. Mi egy tizenhat nyelvű nagy rendszer részei vagyunk, közös produkcióval rendelkezünk, ám ami nekünk érdekes, az nem biztos, hogy másoknak is az, úgyhogy szinte naponta közelharcot kell folytatnunk azért, hogy hova küldhetjük ki a forgatócsoportot, márpedig a tévé kép nélkül elképzelhetetlen – hangsúlyozta Vojvodity Ágnes.

Molnár Edvárd arról beszélt, hogy az etikai határok több dologból tevődnek össze: személyes tapasztalatokból, azokból az értékekből, amelyeket otthonról, a családból hozunk, továbbá azokból a szabályokból, amelyeket a szakmánk és a munkahelyünk, valamint amit az egész társadalom megkövetel.

– Összetett dolog ez, hogy mit fényképezhetünk le, mit mutathatunk meg. A fotósoknak abból a szempontból van könnyebb dolguk, hogy a képpel nehezebb hazudni. Ha egy újságíró rossz információt kap, és azt leírja, akkor téveset közöl, egy fotó esetében azonban nincs ilyen lehetőség. A fotósnak arra kell ügyelnie, hogy nem szabad beleavatkoznia a képbe. Az amerikai fotóhírügynökség szabályzatát olvastam, és abban is az áll, hogy nem avatkozunk be, tárgyilagosak vagyunk, csoportokat, embereket nem sztereotipizálunk. Távolságot is kell tartani. Vannak olyan dilemmák is, hogy ha fotósként balesetet látok, vagyis ha nem küldtek ki oda, hanem éppen szemtanúja vagyok, akkor fotózni kezdjek-e, vagy segíteni. Ezek az igazán nagy dilemmák. Ha már kint vannak a mentők, akkor nyilván csak fotózom, de ha én előbb érkezem bárkinél, akkor szerintem a másikat kell választanom. Szerencsére ilyen helyzetben még nem voltam. Ha a nyomtatott sajtót nézzük, akkor addig, amíg egy újság másnap az olvasó kezébe kerül, több kézen, több szűrőn átmegy, és van idő megvitatni és kiiktatni az oda nem illő dolgokat. Az internetes újságírásnál, a portálok esetében erre nincs lehetőség, és ha a minél több kattintás elérése a cél, akkor mások a mércék. Nem lehet viszont lemaradni a dolgokról, mert hiába nem írunk meg mi valamit, mások gondolkodás nélkül megteszik. A Vladislav Ribnikar Általános Iskolában történt vérengzés esetében pl. minden lejött a médiában, a gyerekek nevei, fotói, szóval minden, és ettől még most is borsódzik a hátam. Ezeket az információkat valaki közzétette, és a lavina elindult, aztán már mindenki közölte, és egyszerűen nem lehetett megállítani. Ezzel szemben Szabadkán történt egy gyilkosság, a benzinkútnál lelőttek egy vízilabdázót, és azóta sem jelent meg fotó arról, hogy ki a gyanúsított, pedig sokan tudják, beszélik a városban. Ebben az esetben tiszteletben tartják a határokat, vagy titkolják, hogy ki volt a tettes, a fentebb említett esetben pedig mindent kitálaltak. Egyezek Varjú Mártával abban, hogy nem vagyunk bulvárlap, és ha egy kicsit kevesebbet, vagy később mutatunk másoknál, az szerintem jobb annál, mintha hibát követnénk el – mondta Molnár Edvárd.

– Születnek olyan bírósági döntések is, amelyek nem jók, és amelyekről mindenki tudja, hogy így van, olyankor felmerül bennünk a kérdés, hogy milyen erkölcs szerint járjunk el. Ilyenkor olyan újságírói műfajokban próbáljuk burkoltan elmondani, sejtetni a valóságot, amelyekbe nem köthetnek bele. Jó hely erre a vélemény oldalunk, ahol jegyzeteket, kommentárokat közölhetünk egy-egy kényesebb téma kapcsán, hiszen az igazat nem lehet nyíltan kimondani, mert abban a pillanatban beperelnek bennünket – folytatta Varjú Márta, akitől a határok kapcsán Ternovácz István vette át a szót.

– Legyen szó újságírói munkáról, képalkotásról, vagy szerkesztői feladatokról, én azt mondom, hogy ha én újságíróként folyamatosan azzal foglalkoznék, hogy mit ír az újságírói etikát tartalmazó kézikönyv, akkor soha nem lennék jó újságíró, mert folyton görcsben írnék. Az ember a határokat önmaga számára, saját felelősségre húzza meg. Ha belegondolok, az én falusi kertemben is jó lenne, ha nem lenne kerítés. A magyar–szerb határon a nagy barátság ellenére most azért kell kerítés, hogy a migránsok százezrei ne tóduljanak be gátlástalanul. Ezeket a határokat az ember a maga számára valamilyen úton-módon újságíróként is megépíti, ha tollat, vagy mikrofont vesz a kezébe. Erre szükség is van, mert én azt látom ma, hogy legyen szó keresztény értékrendet képviselő jobboldali sajtóról, vagy balliberális oldalról, a hírek általában fedik egymást azzal, hogy szemezgetünk, kinek mi felel meg jobban, ami nem is gond. Az én gondom ezzel a mai világgal az, hogy olyan mértékben elbeszélünk egymás mellett, olyan nagyon eltávolodtunk egymástól, hogy nem is figyelünk a másikra – szögezte le Ternovácz István.

A beszélgetés végén szóba került az Ozorák család ügye is, amely heteken át uralta a médiát, és amelyben sokszor felmerült az erkölcsi határok kérdése. Ezzel kapcsolatban a beszélgetés résztvevői arra a megállapításra jutottak, hogy a média felkapta az ügyet, egyik húzta magával a másikat, és bár nyilvánvaló volt az ügy végkimenetele, folyamatosan tájékoztatni kellett róla. A vendégek közül valamennyien egyetértettek abban, hogy ilyen esetben is a legfontosabb a tényszerű tájékoztatás, több szemszögből kell megvilágítani a témát, és szakértők véleményét kell kérni.

– Nem tudom, hogy mi a helyes, de elhallgatni semmiképpen sem szabad. Sok a kérdés, egyebek között az is, hogy mit diktál a jog, mit az erkölcs, mit az emberi szeretet. Nem tudom, hogy van-e arany középút – emelte ki Ternovácz István, Varjú Márta pedig végezetül arra mutatott rá, hogy az embereket nagyon érdekli mások magánszférája, ám lehet azt szépen, ízlésesen is csinálni.

– Lehet beszélgetni egy díj, egy elismerés kapcsán is úgy, hogy az illető adjon egy kicsit magából is és ezáltal lesz emberi, közvetlen. Ez a legszebb a szakmában, amikor ilyen gyöngyszemre rábukkanunk. Nem kell ehhez szenzációhajhásznak lenni, de nagyon szeretik az olvasók, mikor ilyen mély dolgok is felbukkannak egy-egy interjúban, riportban – fogalmazott a Magyar Szó főszerkesztője.