„Megtalált bennünket a vajdasági közösség”

A Flaman–Hézső citeraduót Plakett díjjal tüntette ki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség. Az életpálya, pályaív elismerésére alapított díjat a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén, Zentán vették át január végén. A Flaman–Hézső duót Borsi Ferenc népzeneoktatási szakértő, a Magyar Kultúra Lovagja jelölte az elismerésre. A felterjesztésben egyebek között az állt: Mély meggyőződésünk, hogy a két személyiség együttes tevékenységének egybefonódása olyan, mint a nemesfém ötvözet: összeforrva sokszorosan több értéke van, mint külön-külön az alkotó elemeknek (amelyek azért önmagukban is értéket képviselnek).

Hézső Zsolt Csókán, Flamann István Szentmihályon született. Mindketten az 1980-as évek közepén ismerkedtek a népzenével, a citerajátékkal. Olyan személyektől sajátították el a népzene alapjait, akik a vajdasági citerazenekari és táncházmozgalom jeles úttörői voltak.  Beszélgetésünk, amelyben szó volt a kezdetekről, a citeraoktatói tevékenységükről, a hangszer iránti szeretetükről, a díj átvétele után néhány nappal Zentán készült.

Mit jelent számotokra a közös citerázás?

– A barátságunk 25–30 évre nyúlik vissza, és nemcsak barátság ez, hanem szinte testvéri kapcsolat – kezdi István, majd így folytatja: – Nem csak a citerázásról szól, hiszen a bánatunkat, az örömünket és a gondjainkat is megbeszéljük. Az tény, hogy citerázással indult, de sokkal több lett belőle egy közös citerázásnál.

– A közös dolog alapvetően nagyon jó – teszi hozzá Zsolt, a duó fiatalabb tagja. – Ezt hangsúlyozzuk a gyerekeknek is mindig. Tavaly a Durindó előestéjén sikerült is megéreztetni velük, hogy milyen az, amikor harminc citerás együtt muzsikál. Nálunk ez a fajta együtt muzsikálás indította el a barátságot, éppen egy tóthfalusi táborban a kilencvenes évek közepén. Ültünk a konyhában, ott volt az összes táborlakó egy rakáson és zenéltünk. Kinek milyen nóta jutott eszébe, azt folytattuk. A táncházmozgalomnak meg a népi kultúrának a közösségi élmény a sava-borsa. Nekünk ebből a gyökérből fakadt a barátságunk és ebbe a tőbe jó visszakapaszkodni. Az élet viharai néha nagyon tépik az embert, és ha tudunk mibe kapaszkodni, akkor azt meg lehet ragadni és aztán könnyebb bármiféle problémán túlvergődni.

Hogyan lettetek duó?

– Minden a tóthfalusi táborban kezdődött, mondhatnám úgy is, mindennek a tóthfalusi tábor az oka – mondja nevetve István. – Én Zsoltinál valamennyivel előbb kezdtem, azt hiszem 1993-ban voltam először, egy évvel előttem meg Micsik Béla barátunk. Szóval egy olyan citerás gárda jött össze, amelyik szívvel-lélekkel citerázott, énekelt. Egy össznépi vigadalom hozta össze a barátokat, egész este muzsikáltunk. Volt, aki kártyázott, volt, aki tamburázott, vagy énekelt, mi meg mellettük citeráztunk. Akkor is ugyanúgy hatvan ember vett részt a táborban, mint most, de egy épületbe szorultunk be. Összeverődött ez a citerás gárda Temerinből, Szentmihályról, Szenttamásról, Csókáról, Szabadkáról, és éreztük, hogy amit mi csinálunk, ahogy próbálunk, az élvezet. Viccelődtünk, beszélgettünk, szívből jött a zenélés, nem muszájból. Felvetődött hát, hogy ha nekünk ez ilyen jó, akkor miért ne tudnánk máshol is így közösen muzsikálni. Így alakult meg a VACI, a Vajdasági Citerazenekar. Zsolti kezdeményezte, de könnyű volt a békát víznek ugrasztani. Szinte havonta próbáltunk, hol Csókán, hol Szenttamáson, hol Temerinben. Zsoltiék középiskolába jártak, én valamivel idősebb vagyok nálunk, én lógtam ki a sorból és illesztgettük a dátumokat, hogy kinek mikor felelne meg a próba. Szentmihályon összehoztunk egy tíznapos mesterkurzus jellegű nyári tábort is, egy továbbképzést. Két-két és fél évet tudtuk ezt a formációt így éltetni, mert aztán ki az egyetem, ki a munka miatt maradt ki – magyarázta István. 

– Az anyagiak is hozzájárultak, mert próbáltunk támogatókat szerezni az ügyhöz, de nem volt intézmény, amelyik mögénk állhatott volna – tette hozzá Zsolt. – Abban az időben nem is volt ilyen kiépült támogatási rendszer, mint amilyen a mai. Nem is akartunk valamelyik művelődési egyesületbe bekapcsolódni, hiszen sokfelől voltunk. Olyat, amit ma megcsinálnak egyesek, hogy saját civil szervezetet alapítanak azért, hogy pályázhassanak, olyat akkoriban nem lehetett csinálni, eszünkbe sem jutott volna. Amikor egy-egy hétvégére összejöttünk valahol, akkor pénteken érkeztünk, vasárnapig ott maradtunk, és mindezt a saját forrásainkból fedeztük. Szóval 2000-ig tudtuk fenntartani ezt az együttest. Aztán mi Pistával egymásra találtunk. Úgy gondoltuk, ha már nagyban nem folytathatjuk, akkor legalább mi ketten vigyük tovább, így minket jóformán a mái napig ennek a Vajdasági Citerazenekarnak a jogutódjaként tartanak számon.

Sokfelé tanítotok. Hogy látjátok, napjainkban mennyire népszerű a citerázás? Érdeklődnek iránta a gyerekek?

– Kettőnk közül én tűnök borúlátóbbnak – mondja István –, és úgy érzem, hogy amikor mi kezdtük, sokkal kevesebben voltunk, viszont lelkesebben muzsikáltunk. Ha szakmai szemmel nézem, hallgatom, egészen biztos, hogy rosszabb minőségben muzsikáltak akkor, ám lelkesebben. Most több a citerás, de nem érzem a gyerekekben azt az elhivatottságot, nem csinálják olyan őszinteséggel, tiszta lélekkel. Ha leülök meghallgatni, nem kell látnom ahhoz, tudom, hogyan érzi. Ez a lényeg. Az egész népzenemozgalom most már főleg arról szól, hogy színpadi produkciók szülessenek. Ha arra kerül sor, hogy végig kell hallgatnom, akkor szeretem úgy csinálni, hogy becsukom a szemem és figyelek. Kihallatszik a hangszerből, hogy ki muzsikál szívből, lélekből.

– Én a két időszakot azért nem hasonlítanám össze, mert egészen mások a körülmények – veszi át a szót Zsolt. – Ha csak a digitális fejlődésről beszélünk, vagy csak arról, hogy általánosságban milyen anyagi körülmények között éltünk akkor és most. Abban az időben nem járt mindenki autóval, nem tudott mindenki autóba pattanni és eljutni valahová. Ma már ez nem luxus, azok közül a gyerekek közül, akiket tanítunk, szerintem mindenki mobilis ilyen szempontból, a prioritások viszont változtak – szögezi le Zsolt.

– Az, hogy én eljöjjek Csókára egy próbára, azt jelentette, hogy ha dolgoztam, akkor péntekre már szabadnapot vettem ki, reggel negyed hétkor indult a busz Becskerekre, hétkor indult a sínbusz Becskerekről Szabadkára, én fél tízre értem Miloševóra, ahol egy órát, másfelet várakoztam a hideg vonatállomáson, hogy átszállhassak és délre Csókára érjek próbára. Vasárnap szintén művészet volt eljutni haza – mutat rá István.

– Manapság a gyerekek talán nem tudják annyira átélni ezeket a történeteket, én azonban egy kicsit ellentmondásba kerülök ezen a ponton Pistával, mert az én gyerekeim tényleg nagyon lelkesek – foglal állást Zsolt. – Az a tavalyi közös citerázás Csernyén a Durindó előestéjén óriási dolog volt. Én ezt az oldalát is látom. Persze olyan is megtörténik, hogy valaki eljön a táborba és a kütyüjét nyomkodja. Nekem is volt ilyen gyerekem az idén Tóthfaluban, de igyekeztem kezelni a helyzetet. Az oktatóknak manapság talán egy kicsit nehezebb a dolguk, mint a kilencvenes években. Amikor megalakult a VACI, az igen nagy dolog volt, mert abban a társaságban óriási lehetőségek rejlettek. Más körülmények között éltünk, örültünk, hogy találkozhattunk. A citerázást szinte ürügyként használtuk arra, hogy feloldjuk a nincstelenségből adódó gondokat. Az volt a legfontosabb, hogy összejöttünk és együtt muzsikáltunk. Azzal foglalkoztunk a legkevesebbet, hogy mit ettünk, az sem zavart bennünket, hogy a földön aludtunk. A mai gyerekek ilyen dolgot már nem biztos, hogy így élnének meg, de én látom a kivételeket és ez bizakodásra ad okot – mondja lelkesen Zsolt.

– Visszatérve a tavalyi csernyei közös zenélésre, az szinte visszadobott engem a múltba, és lehet, hogy én jobban élveztem az ő közös zenélésüket, mint ők maguk. Az egy egyedi alkalom volt, ott előtte egyszer próbáltunk közösen, majd felléptünk, mind együtt. Aki részese volt, mind érezte az erejét.

Több településen is tanítotok. Hány gyerekkel foglalkoztok összesen? 

– Egy darabig, úgy öt évig csak Tordán és Szentmihályon tanítottam és legutóbb felkértek, hogy tanítsak Magyarkanizsán – számolta István a településeket. – Ott két csoporttal indultam, most hármat tanítok, Tordán is és Csernyén is három csoportom van, Szentmihályon két gyerek és Zentán egy magándiákkal is dolgozom. Ha ez még nem lenne elég, a nagykikindaiak is keresnek, hívnak, ugyanis szeretnék, ha náluk is tanítanék. Már azt sem tudom, mikor is lenne rá időm, hiszen Szentmihályon helyi közösségi titkárként tevékenykedem, az a fő állásom, ezenkívül tavasztól őszig virágokat termesztek.

– Én most csak Zentán tanítok, de korábban Adán, Horgoson és Csókán is oktattam – teszi hozzá Zsolt. – Egyébként projektmenedzserként dolgozom egy informatikai cégnél, vagyis ugyanúgy, ahogy István, én is a szabadidőmben foglalkozom ezzel. Megszámoltuk, kettőnknek összesen ötven tanítványa van.

István, korábban te gyűjtöttél is. Van-e még ilyesmire lehetőség?

– 1995-ben készült a vajdasági magyar néprajzi atlasz. Én a szentmihályi részt gyűjtöttem. Az egy nagyon kis közösség és ismertem mindenkit, úgyhogy könnyen ment. Összeszedtem az öregeket és beszélgettünk, öröm volt csinálni. Át is adtam az anyagot, de mire kiadásra került az írásos része, addigra az én adatközlőim 75 százaléka elhunyt. Most az akkoriakból egyetlen személy él. A néprajzi részt is nehéz begyűjteni, a népzeneit meg már ilyen környezetben lehetetlen. A mai ember rengeteget nézi a tévét, hallgatja a rádiót és az eredeti változatokat, amiket esetleg tudtak is, nem énekli, hiszen átformálódtak benne az énekek, azt énekli, amit naponta hall – fejti ki István. 

Mit jelent nektek a Plakett díj?

– Nagyon sokat és főleg azoktól, akik tiszta szívből úgy gondolják, hogy megérdemeltük – mondja István. – Azért is érintett mélyen, mert mi Zsoltival mindketten úgy citerázunk, úgy oktatunk, hogy valahol már ledolgozzuk a napi nyolc óránkat és ezt még azon felül végezzük. Vagyis ezzel a díjjal azt mutatták meg nekünk, hogy elismerik, milyen áldozatos munkát végzünk úgy, hogy a szabadidőnket, a családdal együtt tölthető időnket fordítjuk erre. 

– 38 évnyi citerázás áll mögöttem – mutat rá Zsolt. – Azok a szűk szakmai körök, amelyek észrevették, hogy mit csinálunk és mit tudunk, észrevették ezt a munkát, élvezték a gyümölcsét és értékelték is. Úgy 15 éve indult el egy olyan irány, hogy azt kezdtük érezni, szeret minket a közönség. Bárhol megjelentünk, legyen az egy muzslai, egy topolyai, vagy egy magyarkanizsai rendezvény, a közönség köreiből is jöttek elő olyan szakmán kívüli emberek, akik nagy lelkesedéssel fogadták azt az előadásmódot, amit mi képviselünk. Aztán jött egy tóthfalusi tábor most januárban, amikor az egyik kisdiákunk azt mondta, hogy ő nagyon szeret hallgatni bennünket. Amikor egy hatodikos kislegény azt mondja nekünk, hogy nagyon szereti hallgatni a citeramuzsikánkat és van neki egy kedvenc dala, és az azért a kedvence, mert le is tudja játszani, akkor annál nagyobb öröm nem is kell. Ez egy gyönyörű visszacsatolás számunkra, mert amikor azt érezzük, hogy az idősek és a fiatalok is szeretik, amit csinálunk, akkor érik a dolog. A palicsi Durindón megkaptuk a Bodor Anikó-díjat egy olyan muzsikálással, amire egy nagyon fárasztó nap után került sor. Borzasztó hosszú nap volt, én a szakmai zsűri tagjaként száz produkciót hallgattam meg és közülük kettőben fel is léptem, mi voltunk Pistával a százkettedikek. Pista is egész nap úton volt és nem jutott időnk próbálni. Elindultunk a színpad felé és annyi volt a megjegyzés egymás között, hogy menjünk és muzsikáljunk egyet. Kimentünk és muzsikáltunk. Szakmai berkekben a mai napig is úgy tekintenek arra a produkcióra, hogy az volt a Produkció. Ennek az egésznek tehát van egy íve, amelynek a kiteljesedése a tóthfalusi kisfiú volt, akit akkor közénk vettünk és eljátszottuk vele együtt. Összehívtuk a citerásokat mind, és eljátszottuk a legénykével. Ezek azok a meghatározó pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy ez mindent megér, és aztán jön a telefonhívás, hogy Plakett díjat kaptunk. Én már azt éreztem, hogy a Bodor Anikó-díjnál nincs nagyobb, az a legmagasabb elismerés, a Plakett díj azonban egy olyan dolog, ami talán a szélesebb vajdasági réteg észrevétele, szeretete. Az egész közösség kitüntetéseként éljük meg. Úgy érezzük, hogy az egész vajdasági magyar közösség megtalált bennünket, felfigyelt ránk és ezzel a díjjal mutatta ki, hogy nem volt hiábavaló ez az elmúlt 38 év – magyarázza Zsolt.

Mit terveztek most?

– A legfontosabb, hogy tanítsuk a gyerekeket és minél több együtt muzsikálást biztosítsunk nekik. Pityuval akkora területet fedünk le, hogy ha ezek a gyerekek gyakrabban találkozhatnának, abból megint valami gyönyörű születne. Ha ehhez találnánk szervezőt, akkor nagyon örülnénk, mert mi aztán Pityuval vállalnánk a szakmai részt. Nekünk a szervezésre nincs időnk, egyszerűen nem jutunk oda. A terveknél maradva, a közös lemezünk tavaly júniusban jelent meg Csárda, Csárda, tetejetlen csárda címmel, ez a neten is megtalálható, mégpedig egy saját honlapon, amit én készítettem. Ez a lemez összefoglalja az elmúlt húszéves együttműködésünket. Az az igazság, hogy még sehol sem mutattuk be, úgyhogy most a lemez bemutatásával kell törődnünk. Ez a Plakett díj is ad ehhez egy lendületet – szögezi le Zsolt.