Az ember az első!

Dr. Mirnics Károly újvidéki születésű kutatóorvos 34 évvel ezelőtt vándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, ahol jelenleg az igen elismert, nebraskai Munroe-Meyer Genetikai és Rehabilitációs Intézet igazgatója. Az agyi betegségekkel kapcsolatos molekuláris neurobiológia területén végzett tudományos tevékenységét és közösségben betöltött szerepvállalását számos helyi és nemzetközi díjjal jutalmazták. Legutóbb a világ egyik legrangosabb díját, a Pardes Humanitarian Prize in Mental Health díjat vehette át.

Ezt a díjat minden évben egy olyan intézmény, szervezet, vagy személy érdemli ki, amely munkája során jelentős erőfeszítéseket tesz a mentális nehézségekkel, illetve betegségekkel élő személyek életének javítása és a mentális egészség megértésének elősegítése terén. Tavaly ezt a díjat a Speciális Olimpia nemzetközi szervezet érdemelte ki. A szervezet orvosi tanácsának vezetője és igazgatóbizottságának tagja dr. Mirnics Károly, akit a díj apropóján kerestünk fel. Beszélgetésünk során azonban kiderült, díjakról, karrierről kevésbé szeret beszélni, sokkal szívesebben mesél társadalmi szerepvállalásról és felelősségről, a kutatómunka fontosságáról és régi, itthon maradt és a világ minden tájára elszármazott barátokról.

A Pardes Humanitarian Prize in Mental Health díj az egyik legrangosabb díjnak számít a maga nemében. Mit kell tudnunk a Speciális Olimpiáról, melynek nevében Ön ezt a díjat átvehette?
‒ A Speciális Olimpia egy hatalmas, világszintű mozgalommá nőtte ki magát, a világ 172 országából mintegy ötmillió mentális nehézségekkel, vagy betegségekkel élő személy számára biztosít sportolási lehetőséget. A szervezet itt az államokban kezdődött, a kezdeményezés pedig a Kennedy családhoz köthető. 1968-ban, mintegy ezer sportoló részvételével tartották meg az első játékokat, a szervezet pedig a megalakulást követően rohamosan bővült, azóta pedig világszervezetté nőtte ki magát.

Ön mikor és hogyan kapcsolódott be a szervezet munkájába?
‒ Mielőtt a Munroe-Meyer Intézetbe kerültem, a Vanderbilt Egyetemen dolgoztam Nashville-ben. A kutatóintézet fennállásának 50. évfordulóját ünnepeltük és meghívtuk Timothy Shrivert, a Kennedy család leszármazottját, aki egyben emberi jogi aktivista ezen a területen, amelyen működünk. Miután tartott egy előadást, sokat beszélgettünk, és később is évekig tartottuk a kapcsolatot. Mikor egy alkalommal meglátogatott már a Munroe-Meyer Intézetben, akkor kért fel, hogy vegyek részt a Speciális Olimpia orvosi kutatócsoportjának munkájában, hiszen ott nagyon is szükség volna a tapasztalataimra. Az egyesületben végzett munka során felmerült több olyan a sportolók biztonságát érintő kérdés, amelyre nem sikerült választ találni: például a globális felmelegedés hatása az ő agyi funkcióikra, és annak megválaszolása, hogy biztonsági szempontból mikor javasolt, vagy éppen nem javasolt a játékokon való részvétel egy személy számára. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására javasolta Timothy Shriver egy orvosi tanács megalakítását, ezzel pedig engem bízott meg, és azzal is, hogy a csapat vezetését is rám bízta. Ez is úgy alakult, mint minden a karrierem során: dolgoztam, komolyan vettem a munkám, jól végeztem a munkám és ez eredményekhez vezet.

Az egyetemet Újvidéken végezte. Már akkor tudta, hogy külföldön szeretne érvényesülni?
‒ Nem. Abban voltam biztos, hogy kutatással szeretnék foglalkozni. A Gyógyszerészeti Egyetemen dolgoztam évekig, ám mikor megüresedett az az állás, amelyre pályáztam, egy olyan személy mellett döntöttek, aki az akkori politikai közegben „megfelelőbb” volt a posztra, mint én. Ezután a Hemofarm cégnél helyezkedtem el, számomra nem előnyös munkahelyen, és ekkor kezdtem el leveleket küldeni Amerikán kívül még számos helyre, több külföldi egyetemre is, ahol posztdoktori képzésre jelentkeztem. Amikor 1990-ben elindultam az Amerikai Egyesült Államokba, a pittsburghi egyetemre, tudtam, hogy egyirányú jegyet váltottam.

Mi volt a legnehezebb ezekben az években?
‒ Számomra nagy megrázkódtatás volt az otthoni elutasítás, sokáig nagyon fájt. Az első amerikai évek nagyon kemény munkával teltek, de itt ezt értékelik minden szempontból.

Az Ön tudományos munkája valójában mire irányul?
‒ Először a gerincvelő kutatásával foglalkoztam, majd 20 éven keresztül a Vanderbilt Egyetem kutatóintézetének igazgatóhelyetteseként különböző agyi rendellenességek, főként a skizofrénia kutatásával foglalkoztam, sejtbiológiai, molekuláris szempontból. Tehát, hogy molekuláris szinten mi történik az agyban, milyen változások állnak be bizonyos gyógyszerek hatására. Különösen érdekelt a gyulladási folyamatok hatása az agy működésére és fejlődésére. A Munroe-Meyer Intézet vezetőjeként van lehetőségem kutatni a genetika kihatását az agy fejlődésére, a különböző genetikai mutációk, vagy éppen a koleszterin hatását az agy fejlődésére, vizsgáljuk a különböző vegyi anyagok és gyógyszerek hatását is ugyanezen a területen. Ezalatt értem azoknak a gyógyszereknek a tanulmányozását is, amelyek a várandós kismamák által jutnak el a magzathoz és befolyásolják a magzat agyának fejlődését.

Az Ön által vezetett Munroe-Meyer Intézet nagy szaktekintélynek örvendő intézmény. Kiknek és hogyan tud segíteni a kezelések során?
‒ A mi pácienseink körülbelül fele autizmussal élő személy, de a betegeink közt sokan érintettek cerebrális parézissel, down-szindrómával, vagy olyan fejlődési rendellenességgel, mint a nyitott hátgerinc. Az intézetben komplex szolgáltatást, diagnosztikát és hosszú távú kezelést is nyújtunk. A Munroe-Meyer Intézet a fejlődéstani rendellenességek tekintetében a világ második legnagyobb intézménye, az itt dolgozó szakemberek a szakma élvonalába tartoznak. Két nagy erkölcsi dilemmával viszont nap mint nap meg kell küzdenünk: az Amerikai Egyesült Államok sajnos üzletként tekint az egészségügyi ellátásra, és nem emberi jogként, tehát mondanom sem kell, a miénkhez hasonló intézményekben mennyire költséges a kezelés. Sokat dolgozunk azon, hogy megtaláljuk a módját a kezelések lehetőségének olyan esetben is, ha a páciens nem feltétlenül rendelkezik a megfelelő forrásokkal. Itt viszont belép a másik dilemma, a helyhiány. Sajnos annyian szenvednek különböző fejlődési rendellenességekből adódó mentális, vagy egyéb nehézségekkel, hogy hónapokat, sőt egyes osztályokra éveket is várni kell. Ezzel sajnos folyamatosan küszködünk.

Valódi szaktekintélyt ismerhettünk meg Önben. Van-e esetleg együttműködés a szerbiai hasonló téren tevékenykedő szakemberekkel, van-e esetleg intézeti szinten együttműködés?
‒ Nincsen sajnos. Valóban a világ rengeteg országában jártam a kutatómunkával, vagy a Speciális Olimpiában vállalt feladataim kapcsán konferenciákra, találkozókra, előadásokra. Horvátországban többször is jártam előadóként, magyarországi szakemberekkel pedig a tudományos munka terén vannak kiemelkedő kapcsolataim, és együttműködésem néhány laboratóriummal. Felvettem a kapcsolatot az Újvidéki Egyetemmel is, de sajnos nagyon zárt közösségről van szó, és nem voltak nyitottak az együttműködésre. Nem csak előadások megszervezésére kértem fel őket, vagy előadóként ajánlottam magam több témában is, de azt is indítványoztam, hogy dolgozzunk ki egy protokollt, amely a hallgatók amerikai képzését tenné lehetővé, majd tudásukat otthon kamatoztathatnák. Nem lett azonban eredménye ezeknek a próbálkozásoknak, s egy idő után fel is hagytam vele.

Mikor járt utoljára Szerbiában?
‒ Ha Szerbiáról beszélünk, akkor az számomra először is Újvidéket jelenti. Imádtam azt a várost, a nyitottságát, a bohémságát, a toleranciáját. A 90-es évek végén jártam ott, és szinte sokkolt az a bezáródottság, ami jellemző lett a városban. Az nagyon fájt. Ezért számomra Újvidék nem térben, hanem időben létezik, mégpedig abban az időben, ahogyan én szeretek rá emlékezni. Szüleim is Magyarországon élnek, évfolyamtársaim, a generációmból nagyon sok ismerős szintén a világ minden tájára elszármazott, nincs kötődésem már az országhoz. Amerikában építettem fel az életemet, itt ki tudtam teljesedni. Vallom azt, hogy itt lehet is. Az Egyesült Államok a végletek országa. Igen visszatetsző, hogy mindent a dollármérlegre tesznek ebben az országban, az viszont tény, hogy a munkát és a mögötte lévő tudást, továbbá az eredményt nagyon megbecsülik. Minden területen. Számomra pedig a legfontosabb tényező, hogy itt nem mosódik össze a társadalmi szféra a politikával, állami alapítású intézményekben sem cserélik le a teljes vezetőséget egy elnökváltás miatt. Soha nem akartam és nem is akarok politikával foglalkozni, szerencsére itt nem is volt rá szükség a munkám során. Számomra az ember az első!