Aki szinte egész Európát körbeutazta

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
 
Szántó Zoltán életútja egy igazi kalandregénybe illő történet, amelyet mindvégig az írás és a sport szenvedélye hajtott előre. Nyugalmazott kollégánk Tóbán született, először Szabadkára, majd Újvidékre költözött. Igazi szenvedélye volt a birkózás és a tekézés, amelyekben később sikereket ért el. Az újságírás csábítása azonban már akkor sem hagyta nyugodni, és a lehetőség is megadatott számára, hogy a Magyar Szó sportrovatában megmutassa a tehetségét. Az újságírói pálya sokak számára csak átmeneti állomás, ám Szántó Zoltán esetében ez a hivatás egészen a nyugdíjas évekig kitartott.

A sport szeretete összefonódott az újságírással, és az általa tudósított események sokszínűsége hosszú éveken át gazdagította a napilapunkat. Olimpiák, világbajnokságok, Európa-bajnokságok nyitották meg előtte a világ ajtaját, és lehetőséget adtak számára arra, hogy személyesen találkozzon, illetve interjúkat készítsen a legnagyobb sportolókkal. Nyugdíjas éveiben is aktív maradt, folyamatosan figyelemmel kíséri a Magyar Szóval kapcsolatos történéseket, és természetesen hű maradt legfőbb szenvedélyéhez, a sporthoz is. Mindemellett továbbra is keresztrejtvényeket készít. Az újság mellett a könyvek és a családja közelsége tölti ki a mindennapjait. A Magyar Szóval kapcsolatos emlékeit felidézve büszkén tekint vissza az élete során elért eredményekre.

Hogyan és mikor került a Magyar Szóba?
– Szabadkán fejeztem be a tanítóképzőt. Az egyik ismerősöm akkor már a Magyar Szónál dolgozott, és egyszer engem is elcsalt Újvidékre. Előzőleg már írogattam verseket, tehát nem volt közömbös számomra az írás. Úgy terveztem, hogy csak nyári munkaként vállalom, utána pedig visszamegyek Szabadkára, hiszen már megszületett a megállapodás arról, hogy én leszek a szabadkai birkózócsapat edzője, sőt arról is, hogy melyik iskolában fogok tanítani. Az ismerősöm jót mosolygott ezen, ugyanis azt mondta, hogy ha egyszer elkezdek újságírással foglalkozni, akkor onnan már egészen biztosan nem fogok továbbmenni. Abban az időben borzasztóan erős volt a Magyar Szó újságírógárdája. Együtt dolgozhattam például Németh Istvánnal és Burány Nándorral is. Eleinte az ifjúsági melléklet készítésében vettem részt. Később kezdtem el írni a sportrovatba, amit akkor Deák Ferenccel és Kiss Erzsébettel hárman csináltunk. Emellett évekig koordináltam a nyereményjátékot is, amit ugyancsak nagyon szerettem. Abban az időben három-négyzsáknyi szelvény is összegyűlt egy-egy nyereményjáték alkalmával.

Mikor kezdett sporttal foglalkozni?
– Még általános iskolás koromban. Először atlétikával kezdtem a szabadkai Spartacusban. Futni nem szerettem, így a kalapácsvetést választottam. Az edzés azonban mindig azzal kezdődött, hogy körül kellett futni a stadiont, az kb. egy kilométeres távot jelentett. Az egyik osztálytársam mondta, hogy ő birkózni jár, és ajánlotta, hogy próbáljam ki én is. Végül ott ragadtam. A tekét már itt, Újvidéken szerettem meg. Az unokabátyámmal focimeccsen voltunk és hazafelé menet betértünk egy kocsmába. Hallottuk, hogy mellettünk tekéznek, és kiderült, hogy ott van két kollégám is a Magyar Szóból. Bevettek a csapatba, és utána 26 éven át tekéztem, ami olyan jól ment, hogy kilenc pályán is pályacsúcstartó voltam.

Hogyan nézett ki akkoriban egy-egy sporttudósítás?
– Néztük a meccseket, megírtuk róluk a cikket, aztán telefonon hívtuk a gépírónőt, és lediktáltuk neki. Akkoriban voltunk öten-hatan is, slapajoknak neveztek bennünket. Mi nagyon élveztük ezeket a régi szép időket, ugyanis valóban bejárhattuk a világot. Három nyári olimpiáról tudósítottam, Münchenből, Moszkvából és Los Angelesből, illetve egy téliről is. Tizenkét teke-világbajnokságon, tizenegy birkózó-Európa-bajnokságon és tíz világbajnokságon voltam a világ számos pontján. Nem szerettem az ökölvívást, ám mivel küzdősport, muszáj volt erről is beszámolni. Edzésekre jártam, hogy megtanuljam, mit jelent a felütés meg a többi ökölvívással kapcsolatos kifejezés. De voltam kerékpárversenyen is, azt nagyon szerettem, illetve síugró világkupán. Akkor mindez belefért a keretbe. Utánanéztem, hogy hol van valamilyen fontosabb verseny, szóltam a főszerkesztőnek, aki szinte azonnal a titkárnőhöz küldött, hogy nézzen utána a vonat- vagy a repülőjegynek. Tényleg nagyon erős volt a sportrovat is. Én vezettem a küzdősport részt, mivel birkózó és tekebajnok voltam. De ott volt még Albrecht János és Kubát János is, aki elismert asztalitenisz-edző volt.

Milyen emlékeket őriz a legmeghatározóbb utazásairól?
– Ennyi közül nagyon nehéz bármit is kiemelni. A minap próbáltam összeszámolni, hogy hány európai országban nem voltam még. Kiderült, hogy csak fönt, északon, például Izlandon meg néhány városállamban. Ha valahol rendeztek versenyt az én sportjaimban, akkor már jelölt voltam a tudósításra. Még Teheránba is eljutottam egy birkózó-világbajnokságra. Úgyhogy ilyen szempontból mozgalmas életem volt. Az volt a szerencsém, hogy nagyon-nagyon kedves és megértő volt a feleségem. Az ő szabadnapjai a szombat és a vasárnap voltak, az enyém meg legtöbbször a szerda és a csütörtök. A szombat meg a vasárnap pedig munkanap. Volt, hogy tíz oldalt kellett szerkesztenem másnapra. Emiatt a vasárnapi ebédet csak ritkán tudtam a családommal elfogyasztani, ám szépen lassan megszokták, hogy majd egyszer hazaérek. Ezt a munkát csak az csinálhatja, aki szereti. Volt egy nagyon vicces történet Olaszországban. Bolzanóban voltam egy teke-világbajnokságon. Egy hétig tartózkodtam ott. Egy szlovén és egy horvát kollégával mindennap rohantunk a postára, hogy telefonáljunk és lediktáljuk a tudósításunkat. Körülbelül egyszerre volt a lapzártánk. Valamiért mindig én kaptam meg utoljára a vonalat. Elmúlt egy-két nap. A nyakamban lógott az újságírókártyám. Rá volt írva a vezetéknevem, hogy Santo, ami olaszul szentet jelent. Egyik nap már nem győztem várni, és mutattam a postán, hogy Io Szántó! Tehát, hogy én szent vagyok, ott van a papíron. A többiek jót nevettek, onnantól kezdve azonban mindennap én kaptam elsőnek a vonalat.

Milyen érdekességek történtek még Önnel az utazásai során?
– Moszkvában a katonaotthonban volt egy verseny, a hadseregnek a pályáján. Bementünk a kollégával meginni valamit, és kiskatonák szolgáltak ki bennünket. Vodkát rendeltünk, ám egyszer csak kalácsot is hoztak. Mondtuk, hogy mi nem kértünk ételt, de azt a választ kaptuk, hogy annak, aki vodkát iszik, ennie is kell valamit. Amit még nagyon élveztem, az az volt, hogy az újságíró-kártyánkkal szinte mindenhová be tudtunk jutni soron kívül. Nagyon emlékezetes volt a teheráni utam is. Egy birkózó-világbajnokság volt. Hárman mentünk, autóval. Az Ararát-hegy lábánál megálltunk enni, és egy pillanatban körülvett bennünket egy csomó gyerek. Alig tudtunk elszabadulni tőlük. Amikor továbbmentünk, elhagytunk egy szabadkai kamiont. Megálltunk előtte, majd egy pillanatban az egyik szabadkai tekés társam szállt ki belőle. Tényleg milyen kicsi a világ! Egyszer Budapestre utaztam. Boskovics Jenő volt a Magyar Szó tudósítója. Ő várt az állomáson, rögtön rohantunk a Fradi-pályára. Az újságírói páholyban voltam, és Zelk Zoltán költő ült mellettem. Már akkor nagyon szerettem a verseit, és nagyon jó, szép élmény volt megismerkedni vele.

Rengeteg híres sportolóval találkozott a különféle versenyeken. Hogyan élte meg ezeket a pillanatokat?
– Nagyon jó érzés volt élsportolókkal, Európa- és világbajnokkal találkozni, illetve interjúkat készíteni velük. Minden versenyen láttak, és szép lassan megismertek. Nagyon szerettem a kerékpárversenyeket, volt, hogy kocsival követtem őket. Egyszer a Lovćenra mentünk fel. A mezőnyben volt egy temerini versenyző is, aki az egyik pillanatban belekapaszkodott az autóba, mivel már alig tud felmenni, és egy szakaszon én húztam. Már este a vacsoránál meg is kaptuk a büntetést emiatt. Másfél óra hozzáírást. Kérdeztem is a versenyzőtől, hogy kellett-e ez neki? Azt mondta, hogy ha nem segítettem volna neki, akkor ő talán még most is ott mászna a hegyre, úgyhogy a büntetéssel együtt is megérte neki. Nagyon jó érzés volt az is, amikor Hegedűs Csaba birkózóval találkoztam egy Európa-bajnokságon. Megismert, és kihívott beszélgetni. Emlékezett rám, a kis újvidéki újságíróra, akinek egykor még valahol a szőnyeg mellett interjút adott.

Van olyan sport, amiről esetleg nem szeretett tudósítani?
– Az ökölvívást nem szerettem, öt Európa-bajnokságra azonban mégiscsak el kellett mennem. Elküldött a szerkesztő. Nem szerettem a röplabdát és a kosárlabdát sem, még a tévében sem szívesen néztem meg, és ez azóta sincs másként. Az egyik nyáron, amikor sokan elmentek szabadságra, és csak ketten-hárman dolgoztunk, volt egy focimeccs, a Vojvodina játszott egy szlovák csapat ellen. Ez valamilyen nyári liga volt. Én előtte soha nem írtam fociról, ám mivel rám esett a választás, elmentem a mérkőzésre, amelynek 0:0 lett az eredménye, én pedig megírtam úgy, ahogyan én láttam és éreztem. Még aznap le kellett adnom a szöveget, nem volt túl sok időm töprengeni rajta. Hát bizony nem írtam jót sem a Vojvodináról, sem a másik csapatról. Másnap, amikor a szerkesztőm elolvasta a tudósításomat, nagyon mérges lett, és azt mondta, hogy többet nem írhatok futballmeccsről.

Ha már itt tartunk, hogyan emlékszik vissza, milyen volt akkoriban a Magyar Szó szerkesztősége?
– Volt, hogy hetvenen is voltunk egyszerre a szerkesztőségben. Egymás hegyén-hátán, tele volt a szoba. Amikor bejöttek a számítógépek, sehogyan sem tudtam boldogulni velük, a mai napig nem értek a technikához. Egy időben a horgászrovatot kellett számítógépen szerkesztenem. A kollégák próbáltak segíteni, én mindent fel is írtam, de hiába, nem tudtam megtanulni. Még a lányom is bejött párszor, hogy segítsen. De aztán jött a hétfő, akkor kellett leadni, és ismét nem tudtam megcsinálni. Lementem a főszerkesztőhöz, és mondtam, hogy én befejeztem a horgászrovattal, mert ennek így semmi értelme, nem tudom megcsinálni. Akkor Búzás Mihály átvette. Most nézem a tizenegy éves kisunokámat, hogy milyen könnyen boldogul a műszaki dolgokkal. Összekapcsolja a tévét meg a számítógépet. Én mindig csak annyit kérek tőle, hogy mikor elmegy, úgy hagyja itt nekem a tévét, hogy azért tudjam rajta nézni a meccset.

Mivel foglalatoskodik jelenleg a nyugdíjas éveiben? Olvassa-e a Magyar Szót?
– Természetesen folyamatosan kísérem a Magyar Szót, állandó előfizetője vagyok. Leginkább értelemszerűen a sportot olvasom, ám azt vallom, hogy senki nem engedheti meg magának, hogy csupán egyetlen dolog iránt érdeklődjön, egyetlen dologgal foglalkozzon, úgyhogy általában a többi rovatba is belenézek. Emellett nagyon szeretek krimit olvasni, most szerb könyveket hozott a lányom a könyvtárból, mert kíváncsi vagyok ezekre is. Rengeteg saját könyvem is van, lényegében az egész szobám tele van velük, köztük sok dedikált példánnyal is rendelkezem. Verseket is nagyon szeretek olvasni. József Attila a kedvenc költőm, ahogyan bizonyára nagyon sokan így vannak. A tévében is követem a sportot. Már 1957 óta nagy Fradi-szurkoló vagyok, és akárhogyan is számoljuk, ez több emberöltő. Az első külföldi utam éppen Budapestre vezetett. A szabadkai Spartacus birkózócsapatával mentünk versenyezni Pestre, a Fradi ellen, aztán meg ők jöttek hozzánk. Úgyhogy szinte magától értetődő volt, hogy Fradis lettem. Emellett persze nagyon szeretek az unokáimmal lenni.