Ez nem csavargyár!

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Góbor Béla volt talán a leghangosabb ellenzője annak a folyamatnak, amely az újságírást az ipari termelés szintjére süllyesztve, a gépesítés és a digitalizálás eszközeihez nyúlva a leegyszerűsítés és a lebutítás irányába lökte. A nyugdíjba vonulását megelőző években már világosan körvonalazódott az a szakmai hanyatlás, amely a cikkírói gondolkodást és a kreativitást a „termelési gördülékenység szükségszerű növelésére” hivatkozva háttérbe szorítja, és amelyre manapság már sajnos fel sem figyelünk, természetesnek tartjuk.
Góbor Bélát, aki teljes pályafutását a színvonalas újságírásnak szentelte, ez a dekadencia különösen bosszantotta: – Ez nem csavargyár – zsörtölődött gyakran olyankor, amikor okoskodó vagy botcsinálta munkavezetők a cikkírás művészetét megpróbálták erőszakkal munkaidőbe, sorokba, karakterekbe szorítani.

Élesen bírálta azokat, akik nem képesek felismerni és értékelni a színvonalat, akik a szellemi végtermék értékét egy csavargyárban, bányában vagy fatelepen bevált módszer szerint lebontják számokra, és azokat az összehasonlítás alapján elemezik. Góbor Béla mindig tudta, hogy nem azé a jobb, akié nagyobb, hosszabb vagy több. A munka, így az újságíró alkotótevékenységének számszerűsítése is lehetővé teszi ugyan a gépi értékeltetést, piros vagy zöld fények automatikus felvillanását, az elvégzett munka értékének a szerkesztőségben eltöltött órák, a leütött billentyűk vagy a Facebook Like-ok száma, a költségmutatók és hasonló adatok függvényében történő megállapítását, a Főnök számára azonban mindez hihetetlenül idegennek és felháborítónak tűnt, már akkor, a kezdet kezdetén.

Tudta, érezte, hogy közülünk, kezdő újságírók közül ki mennyit ér, melyikünk cikkének mekkora a súlya, az, amelyik silány volt, karakterszámolgatás nélkül 286-os PC-jének „kukájába” került. Most, 17 évvel nyugdíjba vonulását követően megkértük, hogy ossza meg velünk meglátásait arról, hogy mi minden változott az újságírásban az elmúlt évtizedekben, illetve arról is, hogy milyennek látja azt a gépi tanulási algoritmusokhoz és mesterséges intelligenciához szorosan kötődő „fejlődést”, amely minden kétséget kizáróan nagyon rövid időn belül szervesen beépül majd szakmánkba.

– Sok minden megváltozott az újságírásban az elmúlt évtizedekben, de ennek az átalakulásnak az üteme sokkal lassabb, mint ahogyan azt megtapasztaltuk. Az újságíróknak, a társadalmi átalakulásból adódóan, fel kellet hagyniuk a régi, szocialista-kommunista időkből származó dogmákkal és objektívabban végezniük mesterségüket. Igaz, a hivatásos újságírásnak ma is megvannak a maga hibái és buktatói, amelyekből szerintem igen sok van. Ennek tulajdonítható az, hogy – különösen a fiatalok – egyre inkább ki vannak téve a hamis és elfogult híreknek, információknak és az események elterjedt, felületes megközelítésének. Ebből adódik az álhírek elterjedése, a szélsőséges mozgalmak ereje. Olvastam, hogy egy angol újságírás-kutatási intézet tanulmánya rámutatott arra, hogy a TikTok és az Instagram platformokat felhasználó fiatalok többsége jobban szereti és jobban megbízik abban, ha a hírességektől közvetlenül tájékozódhat, mintha azt a sajtó közvetítésével teheti meg. Másrészt a Facebookon és a Twitteren – a fiatalok által kevésbé használt hálózatokon – továbbra is az újságírók írásai jelentik a fő hírforrást. Ez az irányvétel nem új keletű, és az évente készülő kutatások folyamatosan rávilágítanak. A komoly újságírói munka mindig az ellenőrzött és kiegyensúlyozott információk terjesztésére törekszik. A hírességek vagy az álújságírói webhelyek által terjesztett információk gyakran pletykák vagy ellenőrizetlenül megosztott bejegyzések eredményei. Az élet sodrásában újságíróként én mindig az emberközeli dolgokat próbáltam megfogni. Erre tanítottak a „nagy öregek”, akiknek utolsó tanítványai közé tartozom. Nyugdíjba vonulásomat követően sem kívántam tétlenül élni. Külsősként évekig szerkesztettem a nyugdíjasok oldalát és a Vajdaságon át rovatot, valamint tudósítottam is a lapot egészen a balesetemig, amelyben testileg és lelkileg is súlyosan megsérültem – mesélte.

Béla sohasem „félt” a munkától, nem igyekezett kibújni alóla, vagy ún. copy–paste módszerekkel leegyszerűsíteni azt. A szemtől szemben típusú beszélgetések híve volt, kedvelte a személyes (nem az e-mailben leküldött, majd valamelyik minisztériumi vagy nagykövetségi titkár által megválaszolt) interjúkat. Pályafutásának emlékezetes pillanataira is szívesen emlékezett vissza.

– Legemlékezetesebb interjúalanyaim között említeném Kövér László magyar országgyűlési elnököt, Deutsch Tamás EU-s képviselőt, Zserdin Gellért (Gerardo Antonio Zerdín Bukovec) magyar származású szlovéniai, a perui őserdők püspökét, és nem utolsósorban Böjte Csaba erdélyi ferences atyát. Nagy hatást gyakorolt rám a múlt század hetvenes éveinek elején történt maradéki tűzvész, amelyben leégett csaknem az egész falu, továbbá az épülő autópálya Duna-hídján dolgozók állványzatának vízbe zuhanása, amely több életet követelt. Soha sem felejtem el a temerini telepi templom építésének körülményeit. Jól hallatszott a Dunán-túlról az ágyúdörgés, miként ott templomokat romboltak, itt építettek – idézte fel pályafutásának kiemelkedő mozzanatait Góbor Béla.

– Még állt a hidegháború terméke, a berlini fal, amikor 1983-ban Nyugat Berlinben járhattam és részt vehettem az ottani jugoszláv vendégmunkások klubjainak háromnapos, május 25-ei, közös ünnepségén. Vendéglátóm megkérdezte, mit szeretnék megnézni a nevezetességek közül. Nem volt kétséges, hogy a várost kettéválasztó falat választottam, amely évtizedekig a második világháború utáni Európa megosztottságának jelképe volt, és megépítésének kezdetétől elsősorban az NDK-ból való, illegális kivándorlás megakadályozására szolgált. A Reichstaghoz, a mai Németország szövetségi parlamentjének otthont adó épülethez mentünk, amely akkor igencsak lepusztult állapotban „pompázott”, és bár az épület Nyugat-Berlinben volt, csupán pár méterre helyezkedett el Kelet-Berlin határától, ezáltal a város kettéosztása során a több mint három méter magas fal mögötte húzódott. Csakúgy a közelben levő Brandenburgi kapu estében is, amely a határ közelsége miatt gyakorlatilag a lezárt zónához tartozott. Nos, mi az angol zónába mentünk, ahol a falhoz közel egy tribün állt, amelyre ha felmentünk, átláttunk a falon és teljes szépségében láthattuk a kaput, amely a fallal együtt a Kelet- és Nyugat-Berlin határát szimbolizálta – mesélte, majd visszaemlékezett a múlt század ’90-es éveinek történéseire is.

– A közel negyven év alatt tíz főszerkesztőt nyűttem el. A szerbiai hatalom önkényeskedése miatt a kilencvenes évek elején papír- és pénzhiány következtében nem, vagy hetente csak kétszer jelenhetett meg a lap. Akkor szűntek meg a Magyar Szóban megjelenő regionális lapok, közöttük a Temerini Újság is, amelyet közel húsz évig szerkesztettem. A lapnál az volt az elgondolás, hogy a magyar nyelvű tájékoztatás fejlesztése érdekében a nagyobb városokban, településeken helyi munkatársakkal 4–12 oldalas, regionális lapokat kell létrehozni. Miután megszűnt ezeknek az újságoknak az önkormányzati finanszírozása, a Temerini Újság különböző adományokból még két hónapig meg tudott jelenni. Megszűnését követőn visszakerültem az újvidéki szerkesztőségbe, ahol az első megbízatásom II. János Pál pápa 1994. évi, zágrábi látogatásáról való tudósítás volt. Nem sokkal később a szerkesztőség rám bízta a kezdő újságírókkal való foglalkozást. Ez a városi rovaton történt. Jelentkezőket az egyetemisták között kerestem. Általában minden két évben jött egy-egy csoport, akik a tanulás mellett az újságírásban is kipróbálták magukat. Voltak olyanok, akik továbbálltak, de olyanok is, akik maradtak, és jó újságírók, szerkesztők lettek. Rájuk szívesen emlékszem – magyarázta a Főnök.

Góbor Béla nagyon jól tudja, hogy a jó cikk mögött rengeteg munka van. Megtörténik, hogy az újságírók hónapokon át dolgoznak egy-egy oknyomozó, tényfeltáró cikken, mert megírásukhoz annyira alapos kutatómunka, megannyi beszélgetés, információ szükséges.

– Idővel az újságírás szenvedélyé is válhat. Az újságírásról és az újságírókról szűkebb környezetünkben még ma is éles viták folynak. Megítélésem szerint ezek nem kimondottan az újságírás és a szerkesztéspolitika jelenlegi helyzetéből adódnak, hanem a szakma sajátos természetéből. Az újságírószakmában nálunk is jelen van a pártpolitikai érdekek támogatása és a közszolgálati médiumnak a hatalomhoz fűződő lojalitása. Ma már számítógépes szövegszerkesztés folyik. Az újságírók, szerkesztők naponta akár több órát is a gép előtt ülnek. Megkönnyebbülést jelent, ha kimozdulhatnak a négy fal közül riportokat készíteni, mert az interjúk is nagyrészt telefonon vagy e-mailben készülnek. A hírek, információk az interneten, a közösségi oldalakon érkeznek, letöltésük, feldolgozásuk pedig ülőmunkát igényel. Lehet, hogy mindezt látván nem éppen meggyőző, de azért mégis jó munka az újságírás. Bárkinek érdemes kipróbálni, mert sokat meg lehet tudni a világról és gyakran új utakat is megnyit más szakmák felé – üzente végezetül Góbor Béla.