A vízen járó tollforgató

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket. 

Buzás Mihály számára a Magyar Szóhoz való csatlakozás nem csupán egy új munkalehetőség volt, hanem egy hosszú és kalandos utazás kezdete is. Negyvenöt évvel ezelőtt, még az ólmos gépszedők soraiban kezdte pályafutását. A szedés mellett a lapterjesztés és gépírás munkakörben is megfordult, a tördelésbe és az újságírásba is belevetette magát. Nyugdíjba vonulása után is aktívan részt vesz az újság életében, a vízüggyel és horgászattal kapcsolatos cikkeit rendszeresen követhetik olvasóink. Szenvedélyesen kutatja és követi az ezekkel kapcsolatos történéseket és eseményeket, és arra törekszik, hogy olvasóinkkal is megossza a legfontosabb és legérdekesebb információkat.

 Mikor és hogyan került a Magyar Szóhoz?

 – Áprilisban volt negyvenöt éve, hogy a Forum nyomdában kezdtem dolgozni, ólmos gépszedő voltam. Ez egy nagyon nehéz foglalkozás volt abban az időben. Nem voltak bajnokiak a fizetések sem. Bár van, aki nagyon szépen keresett, de a '70-es évek végén és a '80-as évek elején sokan elmentek másik kiadóházakba, úgyhogy állandóan fogytak a gépszedők. Nehéz volt új munkaerőt találni, mert nem lehetett az utcáról behozni bárkit. Hónapokon, akár egy éven át tartó kemény képzés kellett hozzá, mire betanultunk. Sőt utána is kellett még egy-két-három-négy év, hogy elérjük a megfelelő gyorsaságot és szedési tisztaságot. Egy féloldalas hirdetés jelent meg a Magyar Szóban, hogy felvesznek 12 gépszedőt. Több mint harmincan jelentkeztünk. Az egyik alapkövetelmény a magyar nyelvtudás volt, a másik a középiskolai végzettség. A munkaközvetítőben fölmérték a tudásunkat és tizenkettőnket felvettek. Ebből kettő, amikor meglátta, hogy miből áll a munka, nem jelent meg többé. Tehát maradtunk tízen, kilenc hónapig. Sokat kellett tanulnunk, például tollbamondásokat írattak velünk a magyar családnevek hagyományos írásmódjáról. Mito bácsi, a szedő részleg akkori főnöke általános nyomdászatra tanított bennünket. Később Katona Vince, aki nyomdaigazgató lett, általános tipográfiát és szedéstípusokat tanított. Együtt dolgoztam Gönczöl Gyuszi bácsival is, ő volt a világ leggyorsabb gépszedője szerintünk. Félelmetes iramban szedett, és tíz méterről elolvasta az ujjad mozgása alapján, hogy mit szedsz éppen. Nagyon kedveltük az öreget. Ott volt még Pavlik Feri bácsi, ő volt a gépmester. Nyáron, amikor sokan szabadságon voltak, kéthetenként szétszedett egy gépet, megtisztította és összerakta. Olyankor berendelt minket is. Gázolajjal és benzinnel tisztítottuk az alkatrészeket. Könyékig gépolajosak voltunk. Kilenc hónap után megváltak még egy, további három hónap után pedig még egy embertől. Ez ugyanis egy olyan munka, amihez elég okosnak kellett lenni, hogy csináld, de elég butának, hogy ne hagyd abba.

 Miből állt ez a munka, mitől volt ennyire nehéz?

 – Egy óriási gépen dolgoztunk. Körülbelül két tonnát nyomott. Nem úgy, mint egy írógép vagy egy számítógép, hanem egy félelmetesen nagy masina. Olvastuk a kéziratot, elég rossz megvilágítás mellett, ami nagyon megterhelte a szemet. Utána ugyanazt a szöveget olvastuk a gyűjtőben, ahová lehullottak a matricák, vagyis a betűk, és utána ugyanazt elolvastuk a kiöntött ólomban is. Ekkor leellenőriztük, hogy nem szedtünk-e bele hibát. Három dolgot kellett tehát olvasni, és közben még a gép munkáját is figyelemmel kísérni. A délutáni váltás mindennap dolgozott, hétfőtől szombatig, és minden harmadik vasárnap is munkanap volt. Valamikor két vasárnap is. A feleségem is itt dolgozott korrektorként. Itt találkoztunk, itt jöttünk össze. Volt olyan, hogy hónapokig nem volt közös szabad vasárnapunk. Tíz év után hagytam ott a gépszedést. Átmentem a lapterjesztő osztályra fél évre. Csak ennyit bírtam ki, mert ott hajnali háromkor kezdődött a munka. A szombat vagy a vasárnap is munkanap volt. Utána átmentem gépírónak, két évre. Ekkor bevezették a számítógépeket, így megszűnt ez a munkakör is.

 Mikor kezdett el újságíróként is tevékenykedni?

 – Már gépszedőként is írtam a Víztükör című rovatba. Később a Családi Körnek is, közben '91-től tördelő voltam, '92-től pedig egy másik lapnál is dolgoztam ugyanebben a munkakörben. Párhuzamosan csináltam mind a kettőt, mert a Magyar Szó hetente csak kétszer jelent meg, csütörtökön és vasárnap, úgyhogy bőven volt időm mindkettőre. Abban az időben a rádiónak is készítettem a Horgász 10 percet. Utána a Magyar Szó elkezdett hetente hatszor megjelenni, mint ahogy most is. A másik helyen is szaporodott a munka. A kéthetenként megjelenő 32 oldalból, hetenként megjelenő negyvennyolc oldal lett. '97-ig dolgoztam így, utána pedig egy horgászfelszerelést értékesítő vállalatban. Szóval volt még néhány ilyen állomás, különböző munkahelyeken, a Forum-házból azonban soha nem mentem el teljesen. Például a Híd és a Létünk folyóiratokat tördeltem. Egyszer Lennert Géza hívott, hogy tiszteletdíjasként vállalnám-e a Jó Pajtás tördelését. Utána már a Mézeskalácsot is én tördeltem, majd felvettek állandóra. Közben elkezdtem vízüggyel foglalkozni. Már előzőleg is sokat olvastam a témával kapcsolatban, volt dokumentációm, szakirodalmam, de nem írtam róla.

 Miért pont ez a téma fogta meg, és foglalkoztatja jelenleg is?

 – Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt. A nyarakat mindig a Duna mellett, a Kövesesen töltöttem. Volt ott hétvégi házunk. Mindig délután 1-kor jött a vízállásjelentés, mi pedig találgattunk a szomszédsággal, hogy mennyi lesz. Ez a hagyomány nagyon megmaradt bennem. Viszont amikor lett internet-hozzáférésünk, már pontos számításokat is tudtunk végezni. Számomra azért érdekes, mert vízügyekben fontos dolgok történnek. A parton lévő településeket például elöntheti a víz. Vagy az, hogy a Kárpát-medence éghajlata – nem lehet elégszer kimondani – egyre inkább a mediterrán éghajlatra fog hasonlítani. Ez azt jelenti, hogy fölmelegszik, és ez nem a globális felmelegedés hatása. Jönni fognak a hirtelen, ugrásszerű, rövid lélegzetvételű nagyvizek, majd nagyon hosszan tartó kisvizek. Ilyenek korábban nem voltak. Tényleg izgalmas vízüggyel foglalkozni és megosztani ezeket az olvasókkal. Mindig úgy voltam vele, hogy mi, vízen járó tollforgatók, ne csak arról írjunk, hogy mi hogyan horgászunk, hanem közérdekű dolgokkal is foglalkozunk. Például amikor megjelent az új halászati törvény, nem volt elég ismertetni azt, hanem át is kellett mesélni.

 Milyen témákról szokott még írni?

 – A horgászok közül nem sokan vizsgáztak haltanból. Időnként elő kell venni egy-egy halat, körülmagyarázni, mert van, hogy megjelennek új fajok, amelyekből sok példányt fognak egy adott helyen, ám senki sem tudja, hogy az melyik faj. Például cápaharcsát fogtak Magyarkanizsánál. Nagymarénát lent, valahol Temespalánk környékén, Ausztriában. Hogy került oda? Az állas küsz egy tájainkon ismeretlen hal, de mondjuk a Dunában van. Szegednél még a XIX. században volt egy gyanús észlelése, azóta semmi, most viszont már megtaláltuk Adorjánnál is.

 Hogyan indult a Jó Pajtás Liga nevet viselő horgászverseny?

– Aminek nagyon örülök, hogy elértem azt, hogy a horgászás kikerült a címoldalra. Nagyon fontos a Jó Pajtásban a Horog című rovat. A gyerekek nagyon sokat írtak oda. Persze sosem akartam azt, hogy házi feladatot írassanak velük emiatt, mert nem lehet kényszeríteni egy nem horgászó gyereket, hogy horgászásról írjon. Még a horgászó gyerekeket se lehet rászedni olyan könnyen. Ők nem szeretik a betűt, mert amikor éppen meg kellett volna tanulni valamit, akkor harapott a hal, és akkor ők a vízparton voltak, nem az órán. Én nem szöktem így el az iskolából, mert apám eltiltott volna egy hónapig a horgászástól, úgyhogy inkább feláldoztam azt a pár napot, hogy az összes többin horgászhassak. Mivel a gyerekek olvassák a Jó Pajtásban a horgászrovatot, ott jelennek meg az írásaik is, kitaláltuk, hogy legyen Jó Pajtás Liga. Tizenkét egyesület összeült, megbeszélték a versenyszabályokat, kialakították a versenynaptárt. A mi gyerekhorgászaink ezelőtt soha nem kaptak elismerést. Gyerekkoromban például a Kotta Feri országos válogatott volt. Az első ifjúsági világbajnokságon képviselte az akkori Jugoszláviát. Később Forró Zoli is, a péterréveiek háromszor megnyerték a nagy Jugoszlávia bajnokságát. Az újságban viszont nemigen volt róluk hír. Azóta a Jó Pajtásban is kikerültek a címoldalra a gyerekhorgászok. Valamint, amit nagyon fontosnak tartok, hogy eltöröltük a különbséget fiúk és lányok között, mert a lányok legalább olyan jól tudnak horgászni, mint a fiúk.

 Milyen volt a hangulat a Magyar Szóban, amikor elkezdett itt dolgozni?

 – Amikor gépszedőként dolgoztam, hatalmas volt a nyüzsgés. Ember ember hátán. Hangzavar. Az írógépek kattogtak. Hatan diktáltak egyszerre. Nagyon szigorúak voltak a leadási határidők, de nem csak az újságíróknak. A szerkesztő leküldte a kéziratokat meg a tükröt. Minden kézirat tetején duplán volt a cím. Ezt leszakították, és vitték a címszedőnek. Mert amíg ő szedte a címet, addig a gépszedő a szövegen dolgozott. És így ment egyik a másik után. Beszedtük a szöveget, és ment korrektúrára. Minden szöveget két korrektor végigolvasott. Pedig azok már lektorált szövegek voltak. Utána jött még a revízió meg a szuperrevízió. Állandó volt a bolondokháza. Vonattal vitték a Magyar Szót Szabadkára, a vonat pedig nem várt. Volt, hogy ment párhuzamosan a foci-világbajnokság meg valamilyen kongresszus, és csak egy gépíró volt. Akkor mondtam az újságírónak, hogy diktálja nekem gépbe, rögtön ólomba a szöveget. Ez csak néhányszor történt meg, nem akartunk poénkodni vele, mert így valóban kockázatos volt. Amikor bejöttek a számítógépek és az internet, sok munkakör feleslegessé vált. Az egyik kollégám nemrég kiszámolta, hogy jelenleg egy ember tizenkét korabeli szakember munkáját helyettesíti.

 Nemrég ugyan nyugdíjba ment, ám továbbra is dolgozik. Most milyen itt, a Magyar Szóban?

– Az újságnak ma nagyon nehéz feladata van. Azért, mert időben nem tudja felvenni a versenyt az elektronikus médiával. Emiatt a horgász-vadászon például azt csinálom, hogy olyan eseményekre koncentrálok, amelyekről tudom, hogy más média figyelmen kívül fogja őket hagyni. Valamikor hatvan év volt a nyugdíjkorhatár, vagy negyven munkaév. A szedőknél az ólom miatt kaptunk két hónapot évente. A gépszedők egyébként sajnos általában nem éltek sokáig. A belélegzett ólom valahova lerakódott és megtette a magáét. Amikor ötvenöt évesen elmész nyugdíjba, még kezdhetsz magaddal valamit. Én horgásztam volna a végkimerülésig. De amikor hatvanöt évesen mész nyugdíjba, már csak dolgozni tudsz. Valami másba fogni ebben a korban már nem nagyon lehet, csak örülni annak, ha még tudod folytatni azt, amit csináltál. Engedik, rád hagyják, rád bízzák a dolgot, és azt érezheted, hogy hasznos vagy. Azt gondoltam, majd én is horgászok, amikor nyugdíjba megyek, de nem. Eladtam a csónakot is. Amíg intenzíven horgásztam, a Dunának csak ezt a négy kilométerét láttam itt, a Kövesnél. Évente egyszer elmentem valamerre, húsz kilométerrel távolabb. Ez volt minden, amit láttam. Amióta ezt mellőztem és elkezdtem komolyan foglalkozni azzal, hogy végigkövetem például a kuttyogató ligát, annak a versenybiztosa vagyok, azóta végigjártam a Dunát a Vaskaputól fölfelé. A Drinának is egy nagy szakaszát. A Tiszán legalább tíz helyen csónakba szálltam már. Persze volt, hogy horgásztam is, ám nem azzal a céllal mentem.

 Reméljük, hogy még sokáig olvashatjuk Misi bácsi cikkeit! Mit tanácsol a fiatal újságíróknak, és mit a fiatal horgászoknak?

– Nem szeretek tanácsokat osztani. Ha van kedvük, csinálják, ha nincs hozzá kedvük, ne csinálják. Menjenek, csináljanak mást. Ami a fiatal horgászokat illeti, az rögtön látszik, hogy kiből lesz horgász, kiből nem. Van, aki azért fogja abbahagyni, mert tizenévesen úgy érzi, hogy kiöregedett. Ők lehet, hogy később újrakezdik. Más azért nem horgászik tovább, mert nem megy neki. Az a fontos, hogy jól vezessék őket a szülők.