„Minden alkalommal, amikor beléptem a tanterembe, boldog voltam…”

Az általános iskola végén döntést kell hoznunk a továbbtanulásunkat illetően, majd a középiskolában már arra keressük a választ, hogy melyik az a szakma, amit életünk végéig csinálunk majd. Sokan azt nézik, mivel lehet a legtöbbet keresni, talán ezért is annyira népszerű a jogi, az orvosi vagy az ehhez hasonló szakok. Nem biztos, hogy szeretni fogják, ám ha jól csinálják, akkor egy szép életet tudnak kialakítani maguknak. És van a másik tábor, akik a szívük után mennek, és úgy gondolják, lehet, hogy nem a legjobban fizető szakmát választották maguknak, mégis teljes szívből fogják életük végéig csinálni. A tanári szakma is egy ilyen, hiszen a gyermekek oktatása és nevelése nem kis feladat, sok türelem kell hozzá. Vučurović Anđelija mégis ezt az utat választotta magának, és ha tehetné, a mai napig a katedrán állna, és biológiát oktatna a gyermekeknek. Nyolc éve hagyta maga mögött a tanári pályát, de még ma is nagyon szép emlékeket őriz azokból az időkből. 

Vučurović Anđelija 1977-ben szerzett oklevelet az Újvidéki Egyetemen biológusként. Ezt követően két évig a zentai tejgyárban dolgozott szakmunkatársként, majd 1979-től a Zentai Gimnázium biológiatanáraként tevékenykedett egészen nyugdíjaztatásáig. Óráit szerb és magyar nyelven egyaránt tartotta, számos generációt tanított a hosszú évek során, az oktatás és a nevelés terén kimagasló eredményeket ért el. Zenta község képviselő-testülete a város napja alkalmából Pro Urbe életműdíjjal ismerte el hosszú éveken át tartó sikeres és kimagasló pedagógusi pályafutását. A frissen átvett elismeréssel a kezében elevenítettük fel a tanárnő pályafutását.

Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– Nehezen találtam tanári állást, ezért kezdtem el szakmunkatársként dolgozni. A számokra azonban gyorsan ráuntam, és alig vártam, hogy a szakmámban dolgozhassak. Először egy kollégámat helyettesítettem, aki betegszabadságra ment. Heti néhány órában tanítottam. Egy évre rá már a Zentai Gimnázium biológiatanára voltam, szerb tannyelvű tagozatokon tartottam órát. Minden alkalommal, amikor beléptem a tanterembe, boldog voltam. Ez motivált engem, hogy tovább fejlődjek, hogy még többet adhassak nekik. Folyamatosan képeztem magam. Amikor a magyar tannyelvű tagozatokon oktató biológia-tanárnő megbetegedett, az igazgató hozzám fordult, és megkérdezte, elvállalnám-e a magyar tagozatok tanítását is. Természetesen igent mondtam, és bár beszéltem a nyelvet, sokszor nehezen jutottak eszembe a szavak. Ilyenkor a diákok segítettek nekem. 

Véleménye szerint miről ismerszik meg a jó tanár?

– Úgy gondolom, egy tanár akkor jó, ha szereti a szakmáját, ha kiválóan ismeri a tananyagot, emellett úgy érzi, az életének az az esszenciája, ha ezt a tudást átadhatja. Nagyon fontos továbbá az is, hogy meg kell érteni a gyermekeket, bizalommal kell lenni feléjük, beszélgetni kell velük. Mindeközben azt kell mutatnunk, hogy megbecsüljük őket, és érdekel bennünket az, amit mondanak. A válaszainkkal nem szabad megalázni őket, mert ha ezt érzik, akkor elveszítjük a csatát, hiszen többé már nem bíznak meg bennünk. Az is nagyon fontos, hogy szeretettel kell dolgozni, ez igaz mindenre, bármilyen szakterületen is tevékenykedik az ember. Ha szereti, amit csinál, akkor boldog lesz. 

Ön milyen módszer szerint tanított?

– Nem adtam egyest, mert úgy gondoltam, hogy az nem ér semmit. Inkább megbeszéltem a diákkal, hogy miért fontos, hogy megtanulja az adott leckét. Mindig mondtam nekik: nekem semmit nem jelent az, ha én egyest írok a naplóba, viszont ha ő megtanulja, azzal egyfajta vagyont szerez, hiszen tudásra tesz szert. A kollégák mindig kérdezték, hogy miért nem adok rossz jegyet, nekik is ugyanezt válaszoltam. Sosem emeltem fel a hangomat a tanulóimra, helyette igyekeztem megérteni őket, mert annak, hogy nem teljesít a legjobban, más problémák is állhatnak a hátterében, amelyek lehetnek apróságok, vagy épp igen komoly dolgok is. Gyűlések alkalmával, amikor szóba került egy-egy gyermek rosszabb teljesítménye, igyekeztem megvédeni, mert tudtam, hogy a magánéletében éppen akkor valami nincs rendben, és ez az iskolai teljesítményére is kihat. Nagyon örültem, hogy az iskola gazdagon felszerelt volt, így a gyakorlati oktatást sem hanyagoltuk el. Mikroszkópjaink voltak, így bármiről meséltem, a sejtekről vagy hasonlókról, mindig meg is néztük azokat. Enélkül olyan lett volna, mintha a levegőbe beszéltem volna. Fontos volt számomra, hogy ők is a saját szemükkel lássák azt, amiről éppen szó volt, így talán jobban megértették, fel tudták idézni a tanultakat. Herbáriumot készítettek, ezáltal még jobban megismerhették az őket körülvevő világot. Volt olyan is, hogy békát hoztak, és azt boncoltuk. Ezek apróságoknak tűnhetnek, ám úgy gondolom, hogy sokat segítettek a diákoknak abban, hogy még jobban megértsék a biológiát. 

Hogyan tekint vissza a tanári pályafutására?

– Életem legszebb évei azok voltak, amikor a gimnáziumban dolgoztam. Nagyon nehezen viseltem, amikor nyugdíjba vonultam. Sokat sírtam emiatt, édesanyám is velem együtt szomorkodott, hiszen látta rajtam, hogy mennyire megvisel az, hogy nem lehetek már abban a közegben, amit annyira szerettem. Még ma is hiányzik az a nyüzsgés és az az energia, amit a diákoktól kaptam. Úgy érzem, hogy ők is szerettek engem. Bárhova megyek, mindig találkozom valakivel. Volt egyszer, hogy Montenegróba utaztam, és egyszer csak azt hallottam, hogy valaki a távolból kiabál: „Tanárnő! Tanárnő!” Egy volt diákommal futottam össze. Nekem ugyan nem született gyermekem, mégis olyan volt, mintha sok gyermekem lenne, mert a diákjaim mindig szeretettel vettek körbe.