Az utolsó dobozt már nem tudta lehozni a padlásról, egyszerűen a lépcső tetejére húzta és lökött rajta egyet. Csak reménykedett, hogy nem valami féltett porcelán étkészlet vagy kis ólomkristály, gömbölyded pohárkák lapulnak benne, de nem hallotta, hogy tört volna valami. Amúgy sem emlékezett rá, hogy látott volna valaha is ilyesmit a házban. Leült a felvert porba, maga elé húzta a lábát, és nem volt kedve nekiveselkedni a meredek lejárónak. Tíz éve halt meg a nagyanyja, utolsónak a házból, és bár persze a temetésére hazajött, utána sokáig nem. Amikor Péter feleségül vette, nagy lelkesen elmesélte, hogy neki bizony van egy kis házacskája, és le is mentek az új, nászajándékba kapott autóval. A keskeny, hepehupás út megviselte a férfit, végig morgott, hogy nehogy felverődjön valami kavics, meg Ági igazán mondhatta volna, hogy a világ végére kell menni, valami ócska kis kalyibát nézegetni. Épp lement a nap a kis hegy mögött, amikor megálltak a frissen fehérre meszelt ház előtt. Még jó, hogy írt Gerzson bácsinak, hogy végre annyi idő után eljön, nem is egyedül, és lám, az öreg milyen rendes volt, lemeszelte a falakat, a két kis ablak is tisztán ragyogott. Péter meg csak húzta a száját. Hogyan lehetett ilyen szegénységben leélni az életet! Nem szólt rá semmit.
A kert szép volt, a szomszéd mindig levágta a füvet, bepermetezte a fákat, megmetszette a kétsornyi szőlőt. Nem is kért pénzt, csak a gyümölcsöt. Amikor azt mondta a férjének, jó lesz a ház nyaralónak, az csak legyintett. Olyan lenézően. – Nem éri meg bajlódni vele – mondta, és már magyarázta is, hogy nincs a közelben strand, üzletet se látott, semmi szórakozási lehetőség, megölné őket az unalom.
Ez azért fájt. Unalom? Neki ez a házikó volt a mindene gyerekkorában, alig várta az iskolai szüneteket. Menedék volt, játszótér, kalandok sora, mesék és soha ki nem fogyó sütemények birodalma, ahol nagy bajuszú, fehér hajú nagyapja volt a király és a csepp kis kontyos mamóka a királynő. Ő meg persze a féltett, óvott, de azért szabadságot kapó kis hercegnő.
Amikor megbukott nyelvtanból, nem akarták leengedni ide, hogy tanulhasson a pótvizsgára. Magántanárt fogadtak, és naponta le kellett ülnie a könyv mellé, bevágni szó szerint a szabályokat, és másolni a nehéz szavakat. Ő meg összepakolt a hátizsákjába és megszökött. Kiment a pályaudvarra, a zsebpénzéből megvette a jegyet, aztán a kisvárosi állomásról gyalog megindult a falu felé, mígnem felvette egy ismerős kocsis. Ült a bakon, büszkén, hogy milyen önállóan intézkedett, a maga tíz évével. A ház előtt már ott állt az apja a vállalati autó mellett. Sose kérdezte meg, hogy miről is folyt a beszélgetés a házban, felmászott az eperfára, és pukkadásig ette magát fekete eperrel. Apja el se köszönt tőle, de mamó kiabált, hogy jöjjön le, itt maradhat. A boldogságtól elsírta magát. Az a nyár más volt, mint a többi. Papó leültette a kiskonyhában, a viaszos vászonnal bevont asztal mellé, aztán kirakatta vele a könyveket, füzeteket. Nézegette egy darabig a színes ábrákat a szabályok mellett, némelyiken elmosolyodott. Augusztus végéig elő se kerültek.
Papó meséket olvasott, aztán neki meg kellett keresni benne különböző szavakat. Meg harcosat játszottak, a rövid és hosszú magánhangzók csatasorban álltak az asztalon, erre nagyon emlékszik. Sok füzetet kapott, vastag ácsceruzát, nem olyan kis vékonyat, amivel ők írtak. A pótvizsgán megdicsérték. Soha többet nem bukott meg nyelvtanból, nyolcadikban megyei második lett a helyesírási versenyen.
Nekidőlt a felmelegedett vályogfalnak. Sok munka van még, kipakol a dobozokból, behozza a kis autóból az ágyneműt meg a hűtőtáskát. Itt tölti a nyarat. A stelázsi felső fiókja csálén állt, kihúzta, hogy helyreigazítsa. Papó nem tűrte a rendetlenséget. Legfelül egy régi füzet volt, rajta csak annyi, hogy „Ági”, és az első lapon férfias-szálkás betűkkel: „ A múlt idő jele hol egy t, hol kettő.”
– Papó – suttogta Ági, és kiment a kertbe, fejét ráhajtotta az öreg eperfa törzsére.
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
