Múlt századi történet,
megtörtént események alapján
Azt mondja, hogy a Magda Marinko még mindig itt van nálunk? – bök kezével a vásárcsarnok falára a kövér férfi. Arra a pontra mutat, ahol azt sejti, ha rést fedezne fel a téglák között, máris megláthatná a Csillag börtön épületét. – Úgy tudom – érkezik a válasz a támaszkodós pult túloldaláról –, hacsak nem akasztották még fel azt a gazembert, ki tudja hány ember gyilkosát. – Ugyan már, mondja ezt 2024 nyarán, miközben minálunk már több mint harminc éve nincs kivégzés, ki akasztotta volna föl? – törli homlokáról az izzadságcseppeket a kövér, mutogatós kezével a fejéhez közelít, és hatalmas sültkolbászdarabot tol be a szájába. Én meg eltűnök a lacikonyhából, eltűnök Szeged gyomrából, a Mars téri piacról. Fél pillanat múlva már Mari boltjában toporgok, látom a falinaptárat, ami 1965 júniusánál kihajtva takar egy salétromfoltot, és két szó, egy nagyon rövid mondatba szorított két szó karcolja fülemet.
– Akasztást néztem – suttogta Bandika, de olyan halkan, hogy elveszett a hangja egy vaskos káromkodás (A francba, ezek a rohadt legyek fölzabálják az összes parizert, hogy dögölne meg mind!) zajában.
– Mondtál valamit, Bandika? – dugta ki fejét a pult mögül Mari boltos, aki ugyan hangot nem hallott, de látta, hogy Bandika szája mozog, látta, hogy az ifjú legény, aki ugyan már régen nem volt Bandika, sőt mi több, felelős beosztást is kapott a Csillag börtön bútorgyárában, sápadt, az arca fehérebb, mint a sózott szalonna. Ez nagyon megijesztette Mari boltost, így aztán mit sem törődött tovább a pultját rohamozó legyekkel. De a Dózsa focicsapatának várható vasárnapi sikerét már előre ünneplő boncmesternek és koccintós cimborájának, aki két perce még nagy fenekű muraközi lovak mögül szemlélte Szeged Rókusának poros valóságát, még odavetette: most aztán mán be lehetne fejezni a hangos dumálást, mer’ Bandika is beszélne. Meg egyébként is, a bolt nem kocsma, faroljanak csak kifelé az utcára az urak.
– Csak annyit mondtam, hogy akasztást néztem. Még tegnap hajnalban a Csillagban – erősödött Bandika hangja.
Riadtan kapaszkodtam anyám kezébe, mert a Csillag hatalmas épülettömbjétől már kölyökkorom óra rettegtem, az akasztásról pedig annyit tudtam, hogy valami nagyon kegyetlen dolog, mondhatnám, végzetes, és nem is élik túl, akiket kötéllel büntet a törvény.
Megszédülő anyámnak a pult sarka nyújtott segítséget. – Jesszusom, hát még akasztanak? – surrant ki száján a sóhaj, szoknyája ráncán láttam, hogy megroggyant a térde is.
– Szoktak – nyögte a boncmester, és nagyon remélte, senkinek nem jut eszébe, hogy megkérdezze, vajon ő darabolta-e már akasztott ember tetemét.
– Az lehet, hogy szoktak, de ilyen, azt mondják, még nem volt – sápadt tovább Bandika. – Egyébként benne van a mai Délmagyarban is. Merthogy megírta az újság.
– A mai Délmagyarban? – kapott a sarokba hajított városi újság után Mari boltos, és kapott a boncmester, a kocsis, de kapott Vracsek Ernő is, aki úgy bújt be az ajtó résén, hogy észre sem vettük.
– Csak nyugodtan, uraim, csak semmi heveskedés – dörrent Mari boltos, majd Vracsekra nézett, nyelt egy nagyot. Mivel nem tudta, hogy Vracsek, vagy ahogy Rókuson emlegették: a pufajkás Vracsek homloka az uraim megszólítástól, netán a kivégzés tényétől ráncolódott, bejelentette, hogy amíg az elvtársak nem fizetik ki az újság árát, abból ugyan egyetlen betűt ki nem olvashatnak.
– De annyit azért megtudhatnánk, kinek szorította kötél a gigáját? – kért még egy felest a fuvaros, miközben azt leste a bolt ablakából, a fejük elé kötött zsákból nyelik-e rendben a zabot a lovai a Tavasz utcán megállított szekér elé fogva.
– Hát a Pósát. Meg a Lesst – mondta Bandika, és fejbólintással köszönte meg Mari boltosnak, hogy az ő kezébe is nyomott egy féldecis pálinkásüveget. Majd elő is kapott egy gyűrött Délmagyart a kabátzsebéből, és már olvasta is: „Lapunk 1965. május 4-i számában megírtuk, hogy Pósa István és Less István, akik Szegeden töltötték börtönbüntetésüket, kegyetlenül megölték a börtönben Horváth Iván művezetőt, polgári alkalmazottat, hogy szökési szándékukat megvalósíthassák. A Csongrád megyei bíróság Pósa Istvánt halálra, Less Istvánt pedig 15 évi szabadságvesztésre ítélte. Ügyük fellebbezés folytán a Legfelsőbb Bíróság elé került, amely mindkettőjüket halálra ítélte. Az elítéltek kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította. Emberölés és egyéb bűncselekmények miatt a kiszabott halálbüntetést Pósa Istvánon és Less Istvánon tegnap, csütörtökön reggel, Szegeden végrehajtották”.
– A kurva életbe! – hördült a fuvaros. A kurva életbe, mordult a boncmester.
De Bandika máris előkotort a zsebéből egy másik papírlapot, újságból kitépett fecni volt csupán.
– Májusi szám. Igaz, már június 11-e van, de azért felolvassam? – kérdezte, mint aki úgy érzi, csak akkor könnyebbül meg a lelke, ha az egész történetet feltárhatja itt, a Mari boltjában, ahol legyek majszolják a parizert, és lassan a pálinka illata elnyom minden más szagot.
– Nem kellene itten efféle borzalmakkal ingerelni az embereket, amikor… – tört utat magának Vracsek Ernő, de olyan vastag, komor csöndből emelt falba ütközött, hogy inkább nem fejezte be a mondatot.
– 1964. október 3-án a bútorgyárban két, erőszakos bűncselekmények miatt elítélt, név szerint Less István és Pósa István, délután a lakköntő- és szárítóüzemben dolgozott – olvasta Bandika, remegett kezében a papír és az apró pálinkásüveg. – Hat óra tájban Pósa szándékosan megrongálta egy szekrény oldalát, Less pedig – eltitkolva a szándékos rongálást – a csiszolóüzemből áthívta Horváth Iván büntetésvégrehajtási alhadnagyot, mondván: adjon tanácsot, miként javíthatnák ki a sérült szekrényt. A mit sem sejtő művezető, akinek ruháját szerették volna megszerezni a szökésre készülő rabok, lehajolt, hogy megvizsgálja a szekrényt, és ekkor az egyik rab hátulról egy vasreszelővel fejbe vágta. Hogy melyikük volt, soha nem derült ki pontosan, ugyanis a vizsgálat során mindketten a másikra akarták kenni a tettet. A művezető azonnal eszméletét veszítette, és a magatehetetlen embert, aki később a kórházban belehalt sérüléseibe, az anyagszállító kocsik mögé rejtették a támadók. Ekkor Pósa egy másik művezetőt is a tett helyszínére akart csalni azzal az ürüggyel, hogy rabtársa leütött egy bévést. A terv szerint ezzel a művezetővel is végeztek volna Pósáék, ám a férfi gyanút fogott, riasztotta az őrséget. Pósáékat elfogták, és a bíróság sem tétlenkedett, gyorsított eljárásban ítélték halálra mindkettőjüket.
– Akkor most hogyan is volt? Mindkettőt halálra? De az előbb még azt hallottam, hogy az egyik csak tizenöt évet kapott – tette vissza a pultra az üres üveget a fuvaros, és nyitott tenyérrel jelezte, elfér abban egy újabb üveg is.
– Mit köt bele maga minden szarba? Halál, oszt halál. Ez lett a vége – csapott a legyek felé Mari boltos. – De te, Bandika, hogy kerültél az akasztófa közelébe?
– Akasztófák. Mert kettő is volt – surrant a szó Bandikából, és a lassan kinyögött hangokat szózuhatag váltotta fel.
– Azt ugye már tudja, Marika, hogy asztalosinasként tanultam szakmát, majd a Csillag üzemébe, az Alföldi Bútorgyárba kerültem. Elmondhatom: művezetői beosztásban éppen csak néhány órányira voltam a haláltól. Ugyanis azon a napon, amikor az a szörnyű gaztett történt, délelőtti műszakban dolgoztam, engem váltott Horváth Iván kollégám, akit meggyilkolt a két fegyenc. Gondolhatja – nézett Mari boltos szemébe Bandika, de olyan erősen nézett ám, mint aki szentül hiszi, ha összekapaszkodik tekintetük, csak akkor lesz ereje végigmondani a történetet – mindenkit, még az anyagyilkosokat is falhoz vágott a hír. A smasszerokat, no meg minket, ott dolgozókat annyira megrázott ez a szörnyűség, hogy a börtön vezetése úgy döntött, na akkor, aki akarja, no persze nem a rabok, nézze csak végig a börtönablakokból, hogyan bűnhődnek a társai gyilkosai. Már ha nem retten vissza a látványtól. Hát nem volt nagy tolongás. Messze én voltam a legfiatalabb a jelentkezők között – halkult Bandika hangja, de Mari boltos szavai – Fogadd csak el, kell ez most neked! –, a felé nyújtott féldecis üveg, meg a fuvaros biztatása – Most mán abba ne hagyja! – előcsalta az újabb szavakat.
– Ami magát a kivégzést illeti, számomra is megdöbbentő volt, milyen gyorsan lezajlott. Két bitófát állítottak fel a kivégzőudvarban. Előbb Lesst vezették ki az udvarra, kezét megbilincselve, és az a bíró olvasta fel a rövid szöveget, aki halálra ítélte. Legalábbis én úgy tudom. Csak annyit mondott: az Elnöki Tanács a kegyelmi kérvényét elutasította, az elítéltet átadom az ítéletvégrehajtóknak. Less szólni sem tudott, máris megragadták, a bitóhoz vitte a két hóhérsegéd, de úgy emelve ám, hogy lába sem érte a földet. Egy sámliszerű dobozra állították, és már rakta is a nyakára a hurkot a hóhér, a segédek pedig egy szemvillanás alatt összekötözték a lábát. A dobozt kiemelték a lába alól, és az a Less mán csak ott csüngött a bitón, talán hördült, talán nem, de én biztos nem hallottam semmit.
– Kész? Ennyi? – mordult a fuvaros, szakadt ki egy sóhaj anyámból.
– A börtönorvos aztán úgy három-négy perc múlva széthúzta Less ingét – hadart tovább Bandika – meghallgatta, ver-e még a szíve, és bejelentette, hogy az elítélt elhalálozott. Az előírások szerint ezután még fél óráig a bitón kellett hagyni a tetemet, csak azután emelhették le. Úgy látszik, ezt az időt a börtönvezetés nem akarta kivárni, ezért szólították Pósát. Na, az meg szembe találta magát a bitón lógó, csuklyával letakart fejű cimborájával. Jól pofán vághatta a látvány, mert csak arra maradt ereje, hogy annyit mondjon: Nem én voltam, nem én öltem meg, én ártatlan vagyok. Ez persze ott nem hatott meg senkit, és fél perc múlva már ő is letakart fejjel lógott a bitón. Mi aztán elmentünk az ablakoktól, így nem tudom, végül mikor kerültek koporsóba Lessék – nyelte le egy húzásra a féldecit Bandika, és úgy nyomta a szájához a kézfejét, mint aki attól tartott, hogy azonnal kihányja az italt Mari boltos elé, oda az olajos padlóra.
– Hogy én mekkora egy marha vagyok! – csattant anyám hangja, megtörve a félpercnyi csöndet. – Csak álltam itt, közben meg a fiam végighallgatta az egészet. Hát elment az én eszem? – nyomult volna anyám az ajtó felé, de Vracsek Ernő elállta az utat.
– Nehogy azt hidd ám, Bandika, hogy nem tudom, miért mesélted el ezt az egészet! Nehogy azt hidd, nem tudom, miért hagytad ki a történetedből, hogy Pósa tiltott határátlépés kísérlete miatt 1957-ben állt bíróság előtt, hogy később lopásokért két évre ítélték. De azt is tudom, hogy a felügyelőkkel tanúsított tiszteletlensége miatt többször kapott fegyelmi büntetést, és egy ilyen kiszabása után határozta el, hogy megszökik, és ezt közölte a vele egy cellában lakó Less Istvánnal, aki mi mást is mondott, mint azt, hogy vele tart. És azt is megírta ám az újság, hogy a művezetők, majd a kapus leütése után motorkerékpárral akartak Csehszlovákiába szökni, onnan meg tovább, naná, hogy Nyugatra – emelte fel a kezét Vracsek Ernő, és ujjával úgy mutatott a plafon felé, mintha az a Nyugat ott lenne, éppen a légyszaros lámpabúra fölött.
– És azt miért nem mondtad el, sunyi kis Bandikám, hogy Pósa azt tervezgette, kémszolgálatra jelentkezik majd Nyugaton, börtöntársa, az a Less nevű pedig majd vele együtt dolgozik. Mi máson, mint a néphatalom megdöntésén. Mi máson, ugye, Bandika? – lépett Vracsek Ernő a pulthoz, és a fán koppintva jelezte, az ő gyomra is elbírna egy pálinkát.
– Szóval nehogy azt hidd, hogy nem tudom, mire megy ki a játék, miért hozakodtál elő a kivégzéssel, miért akartad összezavarni a múltat, amikor a néphatalom ökle jogosan, de még milyen jogosan lesújtott a bűnösökre, te kis piszok ellenforradalmár. Mert az is tudom ám, drágalátos geeemnazista úr – nyújtotta a gimnazista szót, hosszú e-vel torzítva Vracsek Ernő –, hogy a Ságvári gimnázium tanulójaként ’56-ban te is benne voltál, benne bizony – bökte meg ekkor Vracsek Ernő Bandika mellét – abban a csoportban, amelynek tagjai lecibálták a vörös csillagot a Kárász utcához közelebb eső Széchenyi téri szovjet hősi emlékmű tetejéről. De erről fénykép is készült ám, Bandika, nem is egy. Szóval így lett asztalos a kicsapott geeemnazistából, ugye Bandika?
– De én nem… Én nem… – nézett döbbenten Vracsek Ernőre Bandika.
– Jaj, dehogynem! Ravaszak vagytok tik, burzsujok bérencei, nagyon ravaszak. Csak nem eléggé ravaszak. Azt hiszed, nem tudom, hogy most, amikor megint lehet már menni Jugóba, te meg a hozzád hasonlók már a disszidálást tervezik? Még hogy farmerért Szabadkára, a városszéli piacra! Meg hogy onnan lehet hozni a finom sligovicát és a Napoleon vinjakot! Egy nagy frászt! Az Adriára mennétek mind, hogy átússzatok az olaszokhoz. Az hiszed, mindezt mi nem tudjuk? – röhögött hangosan Vracsek Ernő.
Nyerítés volt ez inkább, vadul kapálózó, rugdosó lovak nyerítése, de a hang belefagyott abba a csöndbe, ami olyan kemény lett egy pillanat alatt, mint a rókusi tavon február elején a jég.
Nyitókép: pixabay.com
