1. rész
Az iskola ma nem a nyugodt, széleskörűen művelt diákok nevelésének és oktatásának a helyszíne, noha erről a szocializmusban megfogalmazott kívánalomról sehogy sem tud és nem is akar lemondani az oktatáspolitika. Közben pedig a tanárok alulfizetettek és egyre többet adminisztrálnak. A diákok életkoruknak megfelelően reagálnak a figyelemhiányra és a túl magas elvárásokra. Az szülők is a legjobbat akarják gyermeküknek, ezért ebben a helyzetben mindent megpróbálnak, ami eszükbe jut. Az iskola tehát a harc színtere. De nem azért kell reformálni, mert egy kiskorú fegyvert szerzett és még ma sem tudni miért, több diákot és egy felnőttet megölt. Ráadásul Vajdaságban olyan sok reformot és változtatást hajtottak már végre, hogy egyik sem hozhatott gyökeres változást, mivel nem történt meg a kifutásuk, így nem lehetett őket értékelni. Oktatási reformot hozni nem egyszerű dolog, és nem azért kell meghozni, mert muszáj. Lényegében véve, nálunk semmi sem történt, csak a herbarti modellből kivették a pálcát, miközben a tanárnak semmilyen eszköze nincs arra, hogy a tanulás vibrációját fenntartsa. És a legfontosabb: egy reformba akkor kell belekezdeni, ha van rá pénz, jó sok pénz. Ha nincs mindenre pénz, akkor a legfontosabbal kellene kezdeni.
Miről lenne szó?
A közoktatásnak nincs olyan része, amit ne kellene megreformálni, csak azt nem tudni, hogy mivel kellene kezdeni: kényelmes székek vásárlásával a tantermekbe, tanszerek beszerzésével, a tantárgyak tantervének áttekintésével, az órák számának csökkentésével vagy a tanárok fizetésének emelésével? Én az utóbbira szavaznék.
Manapság sem a tanár, sem a diák nem érzi jól magát az iskolában, a tanítást segítő eszközök valós állapota nem mutat nagy fejlődést az elmúlt évtizedekben, sőt a helyzet romlik. A forgalmazók abban érdekeltek, hogy a minél drágább, nem pedig a minél könnyebben megvehető termékeket terjesszék az iskolákban. Például egy digitális tábla annyiba kerül, hogy az árából minden osztályba juthatna grafoszkóp. A krétás és a filctollas táblákat sem kellene lecserélni. És ha most akar bárki reformálni, akkor abba nem árt beépíteni a mesterséges intelligencia és a mobileszközök terjedését is, de úgy, hogy ne elavult eszközöket kapjanak a tanárok és a diákok, hanem korszerű eszközöket, amelyeket, mondjuk, négyévente lecserélnének, mindaddig, amíg a gyártók nem hajlandóak hosszabb élettartamú eszközöket piacra dobni. Minden diáknak és tanárnak járna az adatfelhő is. Mégsem a technika a döntő, hanem az, hogy a közoktatást ki kellene szélesíteni, és aktívabban bevonni a napköziket, óvodákat és a felsőoktatást is.
Hol kezdeni? (Az elején!)
A reformot bárhol el lehetne kezdeni, de a közoktatás kulcsfigurája ma a tanár. Ez nincs így jól, ugyanis a közoktatásba be kellene venni az óvodát és az egyetemet is, hiszen a tanár mellett a jó óvodai környezet és az egyetemek, mint a tudás felhalmozásának és kezelésének központjai, ugyanolyan fontosak. Mégis a közoktatás reformját az elejétől kellene kezdeni.
Valójában a közoktatás az anyáknál és a méltánytalanul elfeledett apáknál kezdődik. Az első nehéz hónapokban mindkét szülőnek otthon kellene maradnia, hogy a család az új helyzethez alkalmazkodhasson és hogy az anyáknak legyenek gyerekmentes óráik, ugyanis csak az ideális világról szóló mesékben van az úgy, hogy az a legszebb, ha mindig a gyerekkel van. Valójában a legjobb az, ha naponta időt tölthet nélküle. Egy idő után azonban szükség lenne arra, hogy valaki munkába álljon, lehetőség szerint ez az apa lenne, de könnyített munkaidővel. Egyszóval el kellene érni, hogy a gyermek fokozatosan jusson be az óvodába, nagyjából 3 éves kor után. És itt kellene hatalmas változásnak beállnia.
Már Freud is megállapította, amit a híres gyermekpszichológus, Piaget meg is megerősített, hogy a kisgyerekkorban dől el nagyon sok dolog az ember életében, ennek ellenére a dadák és az óvónők a legrosszabbul fizetett munkavállalók között vannak. Véleményem szerint kétszer annyian kellene hogy legyenek, mint ma, és a fizetésük az egyetemi tanárok fizetésével kellene hogy vetekedjen. Ekkor lehetne az óvónő- és óvóbácsi-képzésben válogatni a jelentkezők közül, és azokat felvenni, akik a legfelkészültebbek és legelkötelezettebbek. Ezenkívül ötévenként adni kellene nekik egy szabad tanulmányi évet, hogy valamilyen egyetemen valamilyen tudományt hallgassanak akár élőben, akár MOOC-on (internetes kurzus), akár levelező státuszban, ezután vizsgát is tennének, de az nem számítana bele a további karrierükbe. A döntés pedig szabad kellene hogy legyen. Egy okos óvónőt érdekelhet a kozmológia és a kvantumfizika is, de a neurológia, a fejlődéspszichológia, a lingvisztika és sok minden más is. Akármit tanul, biztosan hasznos lesz a következő négy évben. Már az hasznos, hogy visszazökken a tanító szerepéből a tanuló szerepébe.
Emellett a majdani tanároknak is látogatni kellene az óvodákat. A tanulmányi éveik alatt, valamikor a tanulmányaik közepén, egy évet az óvodában töltenének kisegítőként, egyszerűen azért, hogy lássák mi az, hogy gyerek, és ne csak hétévesen, tízévesen vagy tizenévesen találkozzanak velük. Aki nem képes óvodás gyerekekkel dolgozni, az ne menjen tanárnak. Ugyanígy az egyetemi docenseknek is egy évig segédtanárként látogatniuk kellene az iskolát, hogy világos legyen számukra, mire számíthatnak a kezdő hallgatóktól. Ezek nem lennének elfecsérelt évek, hanem hasznosak. Természetesen a vendégeskedő tanárok, docensek megkapnák a fizetésüket, amely náluk is az egyetemi tanárok fizetésével vetekedne. Valójában arról lenne szó, hogy az óvodától az egyetemig magas fizetést kellene adni, mondjuk az átlag kétszeresét, de az időt az óvónők és az egyetemi tanárok eltérően használnák ki, hiszen az óvónők mindennap a gyerekekkel lennének, az egyetemen pedig 1-2 napon van órájuk a professzoroknak, akik közben könyveket, szakcikkeket írnak, amiért egy normális világban pluszpénzt kapnának. Persze a tanárokon sem kellene behajtani a 40 órás munkahetet, és az évi maximum 30 napos szabadságnál többet kellene hogy kapjanak. Amikor nincs diák az iskolában, ne legyen ott tanár sem, hiszen utóbbiak ilyenkor úgyis csak értelmetlen dolgok miatt járnak be (gyűlések és hasonlók, amelyek arra jók, hogy ne pihenhessenek rendesen).
(Folytatjuk)
