A telepen minden évszakban volt valami baj. – A tél a legrohadtabb – sercintett a porba Jozsó, és letörölte egy koszlott ronggyal a verítéket az arcáról. Megsimította nyugtalanul kapálózó lovát, de várt még egy kicsit, nehogy a vödör hideg vízzel leforrázza a tüdejét, csak kicsit langy legyen, így tanulta az apjától. Fát szállított az egylovas szekérrel, a városban néha lefényképezték kíváncsi idegenek, ahogy ült a bakon, fekete mellényben, kalapban. – Feszítesz, mint egy cső kukorica a zsákban – kiáltott ilyenkor utána az öreg Máli, ő meg visszakurjantott: – Két cső! – és nevettek.
Az már biztos, hogy kevés lovas kocsi volt bent a „szitiben”, ahogy emlegették a központot, mert olyan messze volt tőlük, telepiektől, hogy attól még a hold is közelebbinek tűnt. A gyerekek a városi iskolába jártak, a legszélsőbe, már ameddig. A lányok kimaradtak, mihelyt domborodni kezdett a kötényük eleje, a fiúkat meg befogták vagy idénymunkára, vagy olyanra, amit csak paraszthajszál választott el a bűntől. Persze volt, akit nem húzott vissza a telep, ilyen volt Kismáli, őrá büszkék voltak, még ha ritkán is mutatták ki. – Sastyarica lesz – suttogták az idős asszonyok, amikor néha tavasz tájékán sétált a házak között. – Orvos, doktorica – magyarázta Jozsó, és erre bólogattak elégedetten.
Nem volt gőgös egy cseppet se, mindenkinek odaköszönt, meg-megállt szót váltani az ismerősökkel, rokonokkal, de azt lehetett érezni, hogy két világ között ingázik. Más volt a beszéde, a ruhája, fekete bogárszemét nem sütötte le, ha férfi állt meg vele szemben. A városban szállt meg ilyenkor, a főtéri nagy épületben. Egyikőjük se tette be még oda a lábát, tán be se engednék őket, kiöltözve se, morfondírozott Jozsó, és összehúzta a szemét, annyira bántotta a forróság.
Mojszi ott játszott egy zenekarban, azután is, hogy a bal karja felét elvesztette, furán hóna alá szorította a lavutát, és úgy húzta, de úgy, hogy az olasz vadászok döntötték elé a pénzt, volt, amelyik még sírt is, mint az árván hagyott kisded. Így volt, így bizony, és lassan elindította a szürkét. Amikor olcsón hazahozta a miklósi vásárból, kapott az apjától két akkora pofont, hogy a harangzúgás tücsökciripelés volt ahhoz képes. S úgy üvöltött, hogy még a körzeti megbízott is kióvakodott, pedig amúgy messze elkerülte a Nefelejcs utcát. Mert ilyen szép neveket aggattak a városi uraságok ezekre a roskatag viskókat magukhoz ölelő, kanyargós, járda nélküli utcácskákra. Csupa virágnevet. Vagy gúnyból, vagy hogy valami szépség is legyen ezen a teremtőtől is elhagyott vidéken. Rossz jel volt a ló színe, az egyik lábán fekete harisnya, és úgy kehelt, mint Máli ősztől tavaszig. Aztán itt van ni, negyedik éve nincs ennek semmi baja, úgy húz, mint két másik. Apja is elismerte, mert egyszer meghívta a kistelepi ivóba, és azt mondta, hogy nem rossz a ló.
Csend volt a tizenkét utcában, mert ennyiből állt a város szélén összehúzódó kolónia. Nyolc ház egyformára épült vagy negyven éve, „C” házaknak hívták őket. Még a villanyt is bevezették, és két utcai kútból lehetett vízhez jutni. Csodájára jártak akkoriban, az az igazság. Még fából készült kerítés is volt, az ólakban malac röfögött, minden asszony kosárban vitte büszkén felvetett fejjel a juttatott tíz kiscsirkét. Pünkösdi jólét volt, bólogatott Jozsó, amikor elment a jobb napokat látott, roskadozó épületek mellett. Senki nem tanította meg őket arra, hogy a romlást javítani kell, a kerítést az első farkasordító hidegben feltüzelték a padlóval együtt, az ablakok üvege kitört, keménypapírral pótolták. A kismalacok tepsibe kerültek, a néhány felnövő tyúkocska meg fazékba.
– Mindenki a mának él, az a biztos – Jozsó anyja is ezt mondogatta, és olyan furán nézett Kismáli után négy hónapja, hogy ő beleborzongott. Nem nagyon értették, megkérdezni meg szégyellték, hogy ugyan mit keres itt ilyenkor, nem szokott jönni márciusban, pláne pénteken nem. Autóval érkezett, egy magas, izmos férfi vezette az ezüstszínű csodát, a gyerekek szaladtak ám rögtön, hogy közelebbről is megnézhessék. A férfi meg nem zavarta el őket, kiszállt, cukorkát osztott, meg aprópénzt, a kölkök meg visongtak. A férfiakat cigarettával kínálta, az öregebbeknek tüzet is adott, látszott, érti a regulát. Kismálit csak villanásra látták, ahogy szaladt be öreganyjához a 13-as számú házba. Egyedül nála, a Pipacs közben maradt meg ez a szám, másutt mindenütt leverték, nehogy bajt hozzon. A cím amúgy is lényegtelen volt, a postás ritkán karikázott erre, a négy nyugdíjas meg az ilyen-olyan segélyesek azokon a szent napokon már kora hajnalban letáboroztak a nagyposta előtt, nem kellett azt ide kihozni. A felszólításokat meg csak akkor, ha rendőrségi-bírósági pecsét volt rajtuk.
A jól öltözött gádzsó meg úgy állt ott az egyre nagyobb tömegben, mintha közéjük tartozna, mélázott el a múlton Jozsó. A verőce ajtaja nyikorgott, kisírt szemmel jött ki rajta Kismáli, még csak rájuk se pillantott, beszállt a kocsiba, és úgy vágta be az ajtót, hogy majd kiesett az ablak. A férfi meg eldobta a parázsló csikket, és már ott se voltak. Hosszú porfátyol takarta be a szájtáti tömeget. Eltelt a tavasz, öreg Máli alig jött ki a házból, Jozsó vásárolt be neki, s a plébános úr is hiába kerékpározott ki egy felhős délutánon, nem mondott egy árva szót se neki, hogy mi történt azon a napon.
Aztán a nagy hőségben elpusztult az a néhány csenevész szilvafa is, a közkúton tábla hirdette, hogy nem működik, Jozsó lova egy reggel semmi nógatásra nem állt talpra, az állatorvos se tudott segíteni. Eső már hónapok óta nem esett, a néha feltámadó szél leverte a cserepeket. A folyócska előbb bebüdösödött, aztán kiszáradt.
Egy nap kijött az udvarra Máli, kinyitotta a megvetemedett kaput, és elindult a városba. Jozsó háza előtt megállt, és csendesen annyit mondott: – Ennek a nyárnak is vége lesz egyszer. Isten áldjon!
A háza azóta üresen áll. A telepiek várják, mikor jön vissza: – Talán az első őszi szél visszahozza – mondta Jozsó az apjának.
Vásár is lesz akkor, lovat vesznek, egy barnát.
A nap aranyos fénybe fonta a telepet, egy lelket se lehetett látni.
Nyitókép: pixabay.com
