A kisközség nemcsak kicsi volt, de szegény is. Nagyon szegény, ezért amikor a közös pénzből nem futotta saját iskolára, a település lakosai elhatározták, önerőből oldják meg a dolgot. Az építőanyagra való pénzt összeadták, aki anyagilag nem tudott hozzájárulni, elment a kőműves mellé maltert keverni, homokot hordani, téglát adogatni.
A falu felvégére tervezett épületet gyorsan felhúzták, de az egyszerű, tégla alakú építmény külső festésére már nem tellett. A sors azonban úgy akarta, hogy ez is meglegyen, még mielőtt az új tanév megkezdődik. A település eleddig egyetlen, állam által finanszírozott „komoly” középülete a pszichiátriai intézet volt, a köznyelv szerint a helyi „bolondokháza”. Ezt vagy két évvel korábban telepítették a község alsó határába, felújított, hosszan elnyúló parasztház volt, s hogy mégse tévessze össze senki a termelőszövetkezet fehér falú irodáival és melléképületeivel, rikító sárgára festették. Talán elszámolták magukat a megyeszékhelyen, amikor húsz nagy doboz festéket küldtek a külső falak színes vakolására, de jócskán maradt belőle. A bolondokháza igazgatójában volt annyi közösségi érzés – végtére is, a falu is „megtűrte” az ő intézményét –, hogy a maradék festéket felajánlja az új iskola festésére.
Így hát ez is meglett. Már csak a tanerő toborzása volt hátra, s ment is a dolog simán, de a vége felé ismét probléma adódott. Épp úgy, mint a festéknél, egyszer csak elfogyott a lendület, s pénz is csak nagyon kevés maradt a kasszában a tanárok fizetésére. Mivel az igazgatónak se tudtak volna többet ajánlani, mint egy egyszerű szaktanárnak, nem is akadt vállalkozó a posztra. A jelentkezők csak a bemutatkozó beszélgetésig jutottak el, azzal már fordultak is ki az ajtón. Ilyen kevésért senki nem akarta vállalni az iskola dirigálását.
A sok hiábavaló kísérletezés után a tanári kar feladta. Mivel az a hír járta, hogy a legutolsó jelentkező is, akit a városból küldenének az igazgatói állás betöltésére, a többihez hasonlóan visszautasítaná a felkérést, a pedagógusok már azon egyezkedtek, hogy negyed évig az egyik, azután meg a másik vezeti az iskolát. Kezdje talán a történelemtanár, végül is az övé az egyik legkomolyabb tantárgy, majd adja át a stafétát a biológiatanárnak, ugyanis az ő szaktárgya is fontos, s azután meglátják, ki lesz a soron következő „áldozati bárány”. Talán sorsot húznak majd? Ki lát a jövőbe… Az egyeztető értekezlet nyitott ablak mellett folyt, lévén meleg augusztus, s kellett a levegő, mégsem hallották meg annak a furgonnak a hangját, melynek a sofőrje járó motor mellett tette ki egyetlen utasát a poros földútra. A jármű azután megfordult, s tűzött vissza a város irányába.
Az újonnan érkezett egy darabig csak szemlélődött a hosszú, sárga téglaként elnyúló épületegyüttes előtt, majd elszánta magát, és bőröndjével a kezében belépett a kapun. Kicsit csodálkozott, hogy nincs kapus, se porta, ahol az érkezőket fogadnák, de mivel rá volt bízva, hogy egyedül eljön ide, és maga intézi a további sorsát, hát nem visszakozhatott.
Épp amikor beért az üres folyosóra, a tanáriból – nagy lendülettel, kellően felpaprikázott hangulatban, mivel tantárgyát nem sorolták az elsők közé, hogy az az ideiglenes igazgatóságra őt is feljogosítsa –, kivágódott a zilált külsejű, középkorú matematika-tanárnő.
– Kit keres? – meresztette rá apró szemeit szarukeretes szemüvege alól a jövevényre. A férfi kicsit megszeppenve válaszolt: engem ide küldtek. A városból? Onnan. Mondták, hogy jöjjek ide, s majd itt intézik az ügyemet.
Az asszony meglepetésében összecsapta a kezét. Szent isten, csoda történt! A városból mégis küldtek valakit! Azzal karon ragadta a férfit, és betuszkolta a tanáriba.
Minden szem a belépőre szegeződött. A karját még mindig a markában tartó asszony odairányította az asztalhoz. – A vita nem vita többé – kezdte. – A kérdés eldőlt. Őt küldték a városból, meg vagyunk mentve!
Az asztal körül ülők pillanatnyi dermedtség után felugráltak, és egymást félretaszigálva igyekeztek az újonnan érkezett felé, hogy elsőként kezelhessenek le vele. Mégiscsak sokat számít az első benyomás, hiszen ő lesz – remélhetőleg sokáig –, a legrangosabb közülük, a főnökük.
A férfi szemlátomást meg volt illetődve, s a rajongó pillantásoktól körülvéve, melegen viszonozta a kézfogásokat. Nem is gondolta volna, hogy ilyen helyeken ennyire örülnek az embernek, biztosan jól fogja itt érezni magát, ezek között a kedves emberek között.
Mikor az üdvözléseket követően maga is szóhoz jutott, első kérdése az volt, hol lesz elszállásolva. A történelemtanár, feljogosítva érezvén magát, hogy a többiek nevében is szóljon, hiszen percekkel ezelőtt még maga is majdnem igazgató volt, fennhangon kezdett gondolkodni. Egyelőre az igazgatói iroda melletti pihenőt vehetné igénybe alvásra, aztán majd kerítünk valami jobb helyet odabenn a faluban – mondta. A többiek helyeslően bólogattak. Ezzel is kilőve egy probléma, amit nem nekik kellett megoldani. Amikor pedig az étkezési lehetőségek felől érdeklődött a jövevény, a matematika-tanárnőnek támadt egy korszakalkotó ötlete. Majd lejár a faluba, a nőtlenek – bár még nem is tudjuk, Ön egyedül kíván-e itt maradni – a Kozma kifőzdébe járnak enni. Az neki is megfelelne, már ha egyedülálló. A férfi biztosította a tanárnőt, hogy egyedül kíván itt maradni. Akkor ez is megoldva – nézett körül diadalittasan, a zilált külsejét időközben észrevétlenül rendbe rakó középkorú tanárnő. Végtére is, sose lehet tudni. A leendő igazgató ugyan nem igazán az ő korosztálya, de egyedülálló. És a magány, különösen itt, távol a megyeszékhelytől, nagy úr.
A férfit, aki pillanatnyilag több kérdéssel nem állt elő, csapatostul kísérték az átmeneti szállásra, az igazgatói iroda melletti pihenőbe. Körülnézve a helyiségben konstatálta, rosszabbra számított. Itt ellehet, ameddig szükséges. Csak azon csodálkozott, hogy az étkeztetés nem helyben, az épületegyüttes területén zajlik. De hát ahány ház, annyi szokás. Volt ő már rosszabb helyen is, átmenetileg.
Miután fogadói szétszéledtek, berendezkedett a helyiségben, kipakolta bőröndjéből a kevéske szükséges holmit, és egy kicsit ledőlt a heverőre pihenni. Senki nem zavarta. Mikor órákkal később felébredt, hirtelen azt sem tudta, hol van. Azután eszébe jutottak a délután eseményei, az érkezését követően. Jó hely ez, szögezte le magában. Megéhezett, ezért felvette a zakóját, és azzal a szándékkal indult, hogy bejelenti távozását, de az épületben bárhová nyitott be, senkit nem talált. Végül is vasárnap van, gondolta, majd a következő nap tüzetesebben körbenéz. Az egymást követő termek mindegyikében néhány padsort talált csupán, úgy vélte, itt tarthatják a foglalkozásokat. Akadály nélkül kijutott az épületből, a kapu se volt kulcsra zárva, mint ahogy érkezésekor is nyitva találta. Ismét leszögezte magában, nem is hitte volna, hogy egy ilyen isten háta mögötti kis településen ennyire modern gondolkodású emberek élnek és dolgoznak.
A faluban, mintha mindenki tudta volna, kicsoda is ő, udvariasan előre köszöntek neki, amit ő hasonló szívélyességgel viszonzott.
Az említett kifőzdében is nagyon barátságosan fogadták, a fogyasztásáért nem fizetett, mivel úgy gondolta, ez benne lehet az ellátásban. Azt ugyan nem hallotta, mert addigra már kilépett a helyiségből, amikor a kifőzdés félhangosan a következő megjegyzést tette a nejének: azért ezt a jövőben nem vezetjük be, hogy valaki ne fizesse ki, amit fogyasztott.
Visszaérkezvén a hosszú, sárga épülethez, most is mindent tárva-nyitva talált. Talán őt várták, gondolta, és azért nem zárták be a kaput. És milyen előzékenyek, mindenre gondolnak.
Másnap reggel hangos zenebonára, óriási ricsajra ébredt. Úgy érezte, mintha a saját agyában kalapálnának. A csattogó, dobogó, puffogó hangokba üvöltözés vegyült. Magára kapkodta a ruháit, s kezét a fülére szorítva, kilépett a folyosóra. Kisebb csoportokra szakadva 50-60 gyereket látott, akik összevissza rohangáltak, cipőikkel csattogtak, ütötték a falakat, püfölték egymást, és közben fülsiketítően ordibáltak.
Egyszer csak csengő hangja vágott bele a fertelmes zajba, mire a gyerekek egymást taposva, lökdösve benyomultak a padokkal berendezett termekbe. Úgy gondolta, ez valami gyerekszekció lehet, szörnyű dolog, hogy már a kiskorúak között is ennyire sok az otthon kezelhetetlen, koordinálhatatlan, fékezhetetlen személyiség.
A gyerekek eltűntével a zaj kissé alábbhagyott. Míg azon töprengett, neki vajon melyik terembe kell mennie, hirtelen rátört a régi érzés. Váratlanul jött és feltartóztathatatlan volt. A rémülettől felgyorsult a szívverése, agyát mintha abroncsok szorították volna össze. Ismerős volt az érzés, mely zárt térben, s mindig akkor jött rá, ha valami szokatlan dolog felborította a lelki egyensúlyát. Ez most valószínűleg a gyerekek magukból kifordult látványa, s az őrült ricsaj volt, mely a végsőkig felzaklatta. Érezte, nem tud többé uralkodni magán.
A testét elöntő forróságtól azt hitte, elég, ezért elkezdte tépkedni magáról a ruháit. Már anyaszült meztelen volt, amikor a tanáriból előbukkanó matematika-tanárnő meglátta. Az asszony sikoltozni kezdett, s ez az ő rémületét is csak tovább fokozta. A nő felé indult, hogy elhallgattassa, az azonban megfordult, és futni kezdett a kijárat felé. Az ajtóban beleütközött két, talpig fehérbe öltözött emberbe, akik továbbengedték, de ugyanazzal a mozdulattal elállták az útját a meztelenül rohanó férfinak.
A folyosón közben felbukkantak az első óráikra igyekvő tanárok. A történelemtanár ijedtében eldobta a naplót: de igazgató úr – kiáltott fel –, mit művel?!
Az egyik fehér ruhás ember ekkor szólalt meg – Szegényt rossz helyre hozta a sofőr. Még új ember, tegnap volt az első útja. Összekeverte a két sárga házat. – Majd a pokrócba burkolt férfit társával közrefogva kifelé indult. A sóbálvánnyá vált kis csoport megnyugtatására azonban, távozóban, még visszaszólt: amúgy az „igazgató úr” nem közveszélyes. Csak mániákus vetkőző. Ha nyugtalanságot, erős hangokat, zűrzavart észlel, is idegessé válik, aztán jön a vetkőzés. Kár volt rábízni, hogy a sokadik kezelésére önként, kísérő nélkül vonuljon be…
Nyitókép: Keglovich Milán illusztrációja
