A foci, avagy a kis méretű, egymással vetekedő csoportok pszichológiájának kisugárzása

Bevezető megjegyzések

A foci sokkal több sportnál. Üzlet és politika is. Ennélfogva a jobb csapatok – legyen szó akár válogatottakról, akár klubokról – gondosan válogatott játékosokból állnak. A fizikai felkészültség és a sportos testalkat alapkövetelmény, ezenkívül a labdaérzékenység és labdakezelési intelligencia is kiváló kell hogy legyen. Kapusnak lenni a fociban teljesen más: ez a hatalmas ugrások, nyújtózkodások és a valószerűtlenül nagy kesztyűk sportja.
    A ma focijában nincsenek másodpercnyi lehetőségek a kapura lövésre, csupán tizedmásodpercek. A legtöbb lövést blokkolják, azaz másfél-két métert szállhat a labda a gól felé. Általában csak akkor születik sok gól, ha a csapatok között nagy a különbség. A közel azonos erősségű csapatok esetében legtöbbször a véletlen dönt, mert ritkák a gólok. Ettől olyan atletikus-pókerszerű játék a foci, és ezért olyan megbecsültek a jó szövetségi kapitányok és a klubok szakmai vezetői, a foci mágusai.

A 0 : 0-ás meccsek koreográfiája

A fociban nem minden meccs indul 0 : 0-áról, hiszen vannak kettős kupamérkőzések és az oda- és visszavágók, amelyek alkalmával a második találkozó előtt valamelyik csapat előnyben lehet. Ezek a meccsek olyanok, mintha már a mérkőzés elején az egyik csapat vezetne. Erről még lesz szó. Ellenben a focit sokáig fenyegette a gólnélküliség réme, hiszen az új idők focijában kitalálták a fegyelmezett védekezést, megtanulták ölni a játékot, ezért egy jó kapus és egy jó utolsó védő nagyon fontos. Mégis elég ritka az olyan meccs, amely 0 : 0-ra végződik, de közben izgalmas. Ezek általában nagy taktikai csaták, amelyeket a foci iránt mélyebben érdeklődők értenek, vagy olyanok, amikor mindkét oldalról a szerencse, a kapusok teljesítménye felülmúlja a góllövők pillanatnyi performanciáját. Van úgy is, hogy egyszerűen nem jön össze a gól (a mostani Eb-n volt egy játékos, a belga Lukaku, aki egy meccsen háromszor talált a hálóba, de egyik gólja sem volt szabályos).
    A 0 : 0 típusú meccsek gyakoribbak olyankor, ha egyik fél sem érdekelt a jobb végeredményben. Ilyen eset például, ha az egyik csapat biztos kieső, a másik csapat biztos csoportgyőztes, vagy amikor a döntetlen mindkét csapat továbbjutását eredményezné. A kevesebb 0 : 0-ás végeredményű meccs érdekében bevezették, hogy a csoportkörök utolsó meccseit egyszerre játsszák. A hokiban viszont rendkívül okos szabályt hoztak: amennyiben döntetlen a meccs, mindkét csapat kap egy-egy pontot, és a hosszabbításban kell megszerezni további egy pontot. Ha ez nem sikerül, akkor büntetőkkel dől el a pont sorsa, de döntetlen hokimeccs nincs. A hosszabbított meccsen a győztes csapat 2 pontot kap, a vesztes pedig egyet. Ez a korábban említett 0 : 0-ás mérkőzések taktikáit értelmetlenné teszi, így mindenki arra törekedne, hogy 90 perc alatt döntse el a mérkőzést, és ne kelljen még 30 percig pazarolnia az erejét. Viszont a közvetlen kieséses szakaszában a foci rendszeresen „hozza a drámát”, amikor az emberek a tragikus hőssel azonosulnak, vagy örülnek a győzelemnek.
A 0 : 0-ás meccsek akkor is esélyesek, ha két csapat úgy lép pályára, hogy a védekezést tartják elsődlegesnek, így a pálya közepe táján passzolgatva próbálják „altatni” a másik csapatot, majd indítani a támadást, amire egy hasonló szintű csapat fel van készülve. Elég gyakoriak az olyan meccsek, amelyek elején halogató hozzáállással játszanak, a meccs közepéig nemigen történik sikeres akció, végül pedig reménykednek, hogy a végén nem kapnak gólt. Ez kockázatos taktika, de már sokszor bevált.
    A nagy tétek is rá tudnak ülni a meccsekre, ezért van az, hogy a különböző nemzetközi tornák utolsó mérkőzései nehezen hoznak gólt, ha pedig hoznak, csak némi szerencsével. Ám az is megállapítható, hogy általában a jobb csapatoknak többször van szerencséjük.

A véletlen győzelmek és vereségek – Az 1 : 0-ás és más, egy gólkülönbséges meccsek

A fociban előfordul, hogy az egyik csapat „talál egy gólt", ez se nem gyakori, se nem ritka, de gyökeresen változtat a játékon. A foci eleve olyan sport, hogy egy gól mindkét csapat stratégiáján változtat, és minél előbb rúgnak gólt, annál nagyobb lesz a változás mindkét csapatnál. A két kis csoport pszichológiája ilyenkor átáll más üzemmódba. A hátrányban lévő csapat mozgósítja összes erejét, a vezető csapat pedig védekezik. Érdekes, hogy ezeket a szerepeket szinte tudattalanul veszik fel a csapatok. A gól utáni hirtelen változás felveti a kérdést, hogy ilyen esetekben pszichológiai törvényszerűség jelentkezik-e. Annál is inkább ez a gyanú, hiszen ha a meccs elején kapják a gólt, akkor a felfokozott tevékenység nagyjából 10-15 percig tart, majd visszaáll a játék ritmusa (talán az adrenalin mennyisége nő meg, majd csökken le), a gyors góllövési késztetés lanyhul, másrészt pedig a vezető csapat is elkezd támadni, vagy rosszabb esetben passzolgatni a pálya közepén. A játékot döntően befolyásolja, hogy mikor rúgják az első gólt. Ha ez a játék elején történik, akkor még van idő az egyenlítésre. Ha viszont a meccs utolsó perceiben kapnak gólt, akkor ez sokszoros erőfeszítésre készteti a vesztésre álló csapatot. Ugyanez a jelenség befolyásolja az egygólos különbségű meccsek végjátékát is, a vesztésre álló csapat ekkor tele lehet stresszhormonokkal, bizonyára leginkább kortizollal.
    Érdekes megfigyelni, hogy a gólok jelentős részét, ha nem is a többségét, a meccsek végén rúgják. Ennek három oka lehet. Egyrészt a szövetségi kapitányok gyakran cserélnek be fürge lábú, vagy éppen nagyon tehetséges, „gólérzékeny” játékosokat a meccs vége felé, 10-15 perccel a lefújás előtt. Ezért viszonylag gyakori, hogy már az első labdaérintésükkel gólt szereznek. Ebben szerepe lehet annak, hogy az ellenfél játékosai nem figyelnek rá, de annak is, hogy az újonnan érkező játékos friss, a többiek pedig már pl. nyolcvanpercnyi futáson vannak túl. Nehezebb a lábuk, hiszen addig már akár 8-9 kilométert is lefuthattak. A másik két eset akkor adódik, hogy a játékosok felengednek. Úgy gondolják, hogy ezt az egy percet úgyis túlélik, vagy azt, hogy úgyis lesz valaki, aki megoldja. Ez is a fáradtság jele. Szoktak néha mellébeszélni, hogy minden fejben dől el, de a fej is a test része. És fel tudok idézni néhány, ezt jól példázó gólt, amit például a svéd Ibrahimović adott a magyar válogatottnak az utolsó percekben. Végül probléma szokott lenni a visszazárással egy támadás után, amikor a védekező játékosok lassabbak, viszont a másik csapat gyorsan ki tudja hozni a labdát. Ezt bizonyítják azok a szabálytalanságok is, amikor az ellenfél kapuja közelében döntik le a labdát birtokló játékost, amit felismertek a bírók is, és mostanában ilyenkor is sárga lapot adnak. Azt hiszem, hogy ha itt megállítanák a meccset, és megmérnék a játékosok hormonszintjét, jelentős különbséget mutatnának a vezetésüket védő és az egyenlítésért rohanó csapat játékosai. Ugyanez vonatkozik azokra a meccsekre is, amelyeken az egyik félnek legalább egy góllal kell győznie, és az utolsó perceket játsszák.
    A foci jelenlegi szabályai meglehetősen kegyetlenek, ami az utolsó perceket illeti. Az egyik legzavaróbb érzés, amikor valaki nem tudja, hogy mikor lesz vége annak, amit csinálnia kell. Hiszen a meccsnek akkor van vége, amikor a bíró lefújja. De mikor fújja le? Régebben a bíró annyit hosszabbított, amennyit akart, de ma előfordul, hogy az előre meghatározott hosszabbítást is megtoldja, ez a védekező játékosokat meglehetősen zavarba hozza, és a nagy várakozásban arra is van példa, hogy közvetlenül a meccs lefújása előtt kapnak gólt.
    Summa summarum: az egygólos különbségű meccsek gyakoriak, mert a fociban a gól ritka, de egyenrangú csapatok között azért mindig előfordul egy hiba, és manapság, amikor minden kapura tartó lövést megpróbálnak blokkolni, gyakran előfordul, hogy a labda irányt változtat, becsapja a kapust, és egy nem várt helyen köt ki. Ezzel szemben az is gyakori, hogy a játékosok igyekeznek száz százalékig kijátszani a helyzeteket, és csak akkor kapura lőni. A góllövő zseniket az különbözteti meg a többiektől, hogy nem kijátszott helyzetből szereznek gólokat, és az is, hogy valahogy a tizenhatosban lecsorgó vagy pattogó labdát jellemzően ők vágják be a kapuba. Ez utóbbiak általában sétálgatni szoktak elöl, ám amikor labda jön feléjük, bizonyára iszonyú hormonlöketet kapnak, közte sok dopamint is, és megtáltosodnak. Ilyenkor valószínűen a zsigereikből előjön az összes gólöröm emléke, és valódi a fájdalmuk, amikor nem élnek a helyzettel.
    A VAR-technika általánossá válása óta nagyon sok a nem megadott gól, de legalább vita nincs afelől, hogy tévedett-e a bíró, ellenben így az ötcentis lesek is meglátszanak. A kezezések kérdése is megváltozott. Mostanában csak akkor nem fújnak kezezést, ha a kéz a testhez van szorítva, de ha véletlenül máshogy találja el a labda a kezet, azért gyakran tizenegyest adnak.

Amikor nem sikerül megőrizni az eredményt

Sok olyan meccs van, amikor az egyik fél valamennyivel erősebb a másiknál, ezt úgy is szokták mérni, hogy mekkora a játékosokért fizetett átigazolási díj egy csapatban. Ezeken a meccseken a gyengébb fél azzal a hozzáállással lép pályára, hogy védekezni fog, és valahogy talál egy gólt. Ez egy kényelmetlen, de elviselhető pszichológiai állapot, és minél tovább tudják tartani az eredményt ezek a játékosok, annál magabiztosabbnak érzik magukat, azonban ezekben az esetekben is felettébb bizonytalan, hogy a meccs végéig kitartsanak kapott gól nélkül. Az is előfordulhat, hogy az első kapott gól után összeomlanak, és kapnak még néhányat. Ellenben megtörténik, hogy egy ilyen meccsen a gyengébb fél szerez gólt, és ettől javul a teljesítménye, ilyenkor az erősebb csapat az idő múlásával egyre inkább kapkodni kezd, és felívelésekkel kísérletezik. Ilyenkor láthatóan kettészakadnak az érzelmeik, egyrészt rohannának, másrészt pedig szörnyen idegesek, hogy nem jön be nekik semmi. Ezeknél a meccseknél az áttörés vagy megrekedés gyakran attól függ, hogy a gyengébb csapat mikor rúgott gólt, és az erősebb csapatnak mennyi ideje van kiegyenlíteni vagy megfordítani a meccset.
    Előfordul az ilyen meccseken az is, hogy a vesztésre álló csapat kitámad, és ezért kap még egy gólt. Az ilyen típusú meccsekre Herakleitosz azt mondaná, hogy nem lehet ugyanazt a taktikát kétszer megvalósítani. Minden passznak, labdaérintésnek döntő szerepe lehet a meccs további folyásában.
    Az ilyen meccsek néha nagyon érdekesek tudnak lenni. Van úgy, hogy az egyik csapat gólt szerez, majd megáll és védekezik, utána pedig az ellenfél megfordítja a mérkőzést, védekezni kezd, és így gólt vagy gólokat kap. Ezek ritka meccsek, noha a pszichológiájuk nagyon érdekes. Az erőfeszítések és a fáradtság minimalizálása hajtja ilyenkor a vezető játékosokat, a másik oldalon, az egyenlíteni akarókat pedig vélhetően a hormonok. Ritkán fordulnak elő 4 : 4-es vagy 5 : 3-as meccsek.

A nem tipikus meccsek

A szurkolók és a semleges nézők is a nem tipikus meccsekre emlékeznek a legtovább, a nagyközönség pedig ezek miatt szereti a focit. Van úgy, hogy egy csapatnak semmi nem jön össze, pedig sokkal erősebb, a gyengébbnek mindig segít a kapufa, jó napja van a kapusuknak, vagy egyszerűen a véletlen szól közbe. Ilyen meccsek voltak azok, amikor a portugáliai Európa-bajnokságon kétszer is megverték a házigazda portugálokat a görögök. Ezekre mint „antifocira” emlékeznek. Vannak olyan meccsek is, amelyeken egy csapat rövid időre összezavarodik, és ez alatt az idő alatt sok gólt kap. Ilyen volt a brazíliai világbajnokságon a brazil–német 1 : 7. Ezenkívül szinte minden országban megvannak az „el classicók”, a klasszikus összecsapások.
    Szerbiában ezek a Crvena Zvezda–Partizan meccsek, ezekre sokszor nem is a foci, hanem a rendbontás miatt emlékeznek. Ebből a fajtából a „legnagyobb” a Heysel stadioni katasztrófa volt, amely 39 halálos áldozatot követelt. Az ilyen meccsek előtt már forrnak az indulatok, a szurkolók tűzbe hozzák magukat verseket, rigmusokat skandálva, vagy a csapat dalát énekelve, így szinte frenetikus állapotba kerülnek. Ha ilyenkor győz a csapatuk, az olyan hormonális löketet ad a szurkolóknak (mondjuk oxitocinból), hogy soha nem feledik el azt az élményt. Nem tipikus még az az eset sem, amikor Diego Armando Maradona kézzel adott gólt („Az isten keze és az én fejem” – nyilatkozta utána), és ezt sokmilliónyi néző látta, a bíró viszont nem (ma ilyen már nem volna lehetséges a VAR-technológiának köszönhetően). Időnként belekerülnek az örök emlékek a statisztikába is, például Lewandowski öt gólja egy meccsen, Messi aranylabdái, vagy az a pillanat, amikor az argentin még szinte gyerekként először pályára lépett, mindenkit kicselezett és gólt lőtt. Ezenkívül mindenkinek megvannak a kedvenc meccsei, attól függően, hogy kinek drukkolt.
    Végül kijelenthetjük, hogy a focit szeretők egyben reménykedő emberek is. Egyrészt reménykednek, hogy a csapatuk győz vagy továbbjut, másrészt pedig, ha nem drukkolnak, akkor valami nem tipikus meccsben reménykednek. Mi, magyarok is egy ilyen ritka meccsre emlékszünk legtovább, amelynek a végeredménye 6 : 3 volt. Hiszen ilyen fontos lehet a világ másodlagos dolgai közül a legfontosabb.

Amiért mégis szeretik a focit

Biztosan sokan vannak, akik már eldöntötték, hogy nem is néznek soha többé focit, mert a kedvenc csapatuk vesztett (és mondjuk a szerotoninszintjük egyébként is alacsony volt), mert az egész a pénzről szól, mert a kedvenc játékosai kiöregedtek stb. Azonban ez általában csak átmeneti állapot. Ugyanis a fociban van egy pillanat, amit – ha fellengzősen fogalmaznék – a „gól varázsának” neveznék. Bizonyára mindenki látott már olyan összeállításokat, mint „Pelé legszebb góljai”, és bár azok nagyszerűek, mégsem érnek fel egy élőben születő góllal. Kevésbé fellengzősen mondva, a fociban van olyan eset, hogy minden összeáll, és „megtörténik a gól”. A 90 perc nagy része várakozás, és a gól néhány másodperc alatt, de lehet, hogy csak egy megvillanó momentum alatt születik. Ekkor jön az az érzés, mintha minden rossz emlék törlődne, és a drukkoló agyi serkentő zónái rezonálnak a játékosokéval, sőt néha az egész nemzetével.
    Nos, emiatt tudnak megélni a fociból a FIFA és a sportfogadó irodák, a sörgyárak és forgalmazók, a csapatok és a játékosok is. Arról nem is beszélve, hogy egy államelnök, kormányfő vagy király mosolya aligha mesterkélt, amikor a csapata rúgja a gólt. Egy nagyon várt gól, ha összejön, nemzeti ünneppé változtat egy éjszakát.