A pesti Király utca egyik polgári lakásának falán lógott egy kisebb akvarell. Apró tájkép. Alig észrevehető. A tulajdonos városunk ismert zenetudósának lánya. Maga néprajzkutató. Nem tudta, kinek az alkotása maradt rá apjától. A vizslató szemek azonban felfedezték, hogy a kis kép a múlt század elején a zombori gimnázium rajztanárának, Király Lajosnak a műve, amit kedvenc tanítványának ajándékozott még a déli városban. A tanár úr nem volt művész. Rajztanár volt, a színek és technikák ismerője, de nem alkotó. Se híre, se hamva az akkori zombori újságokban. Máshol sem. Ez a család is talán az apa ifjúkori éveinek emlékeként őrizte meg a kis képet. Sokat utazgathatott a kép, akár a gazdája. Belgrádba, Újvidékre, Győrbe, Budapestre. A család mindenüvé magával vitte. A gimnáziumi tanár más, évtizedes tevékenysége során nem alkotott maradandót. Munkái, ha vannak is, ismeretlenek. Ez a képecske maradt az utókorra.
A megyeszékhely gimnáziumába új képzőművész érkezett a háború első évében. Leszerelt honvéd. Az ország északi részéből való, de Pesten végzett művész-tanár. Elismert tanárai voltak. Már alkotóként köszöntött be. Megjárta Nagybányát is, Bécset is. Fiatal volt, és a tettvágy működött gondolataiban. Műterme nem akadt a Bajai út elején szerzett albérletében. A karmelita barátok hatalmas kolostorának sok-sok üres lakosztálya közül kapott egy termet, ahol magányában, akár a fráterek, festegethetett hetente egy napot. Szegényen élt. Társtalanul. Modelljei a városi Szegényházból kerültek ki. Nem volt pénze fizetni. De tanítványai szerették. Csodálattal nézték az óráin bemutatott vázlatokat, kész műveket. Legtöbb alkotása kisebb-nagyobb akvarell volt, meg ceruzarajz. Ez utóbbival tanított. Gyorsan tudott skiccelni, s a nem koedukált fiúosztály ámulva figyelte a női test körvonalazását a papíron. Még a későbbi nagy hírű városi festőművész is, aki már próbálkozott az ecsettel, tőle kapta az erősebb indíttatást a színek világában.
Fiatal férfi volt a festő, húszas évei közepén. Kollégái nem társultak hozzá. A városban tett esti sétáit is magányosan tette. Csak egy kóbor kutya szegődött mellé a Kossuth utca sarkán, és kísérte a Bajai út végéig. A színházban minden darabot megnézett. Még a helyi műkedvelőket is, akár az Ibolyafaló vígjátékot, akár a Babatündér balettet adták elő. A komolyabb társulatok hazafias előadásait is megtekintette. Csupán ez volt a szórakozása. A szép színházépületi foajéban vett észre egy hideg, márványarcú, azonban így is szépséges, üde szőke hölgyet. Nem adott neki tizennyolcnál többet. Rendkívül elegáns volt, bár nem cicomás. Az ifjú tanár úr nem tudta levenni róla a szemét, amikor csak látta. A hölgyet mindig előkelő urak vették körül. Megközelíthetetlen volt.
Egyik este a színházi előadás után lassan és távolról kísérte, merre is tart a fiáker a hölggyel és az asszonnyal, aki valószínűleg az édesanyja. Az Apatini útra fordultak be. A festő nem tudott gyorsan utánuk futni, lába különben is sérült volt, azért is menesztették a haderőtől. De a házigazdájától érdeklődött, ki lehet az a gyöngyszem, aki arrafelé lakik. A háziúr nemesmiliticsről beköltözött bunyevác família leszármazottja volt, de ismerte már a városi előkelőségeket. Ő mondta el, hogy Sándor Béla főispán lánykája és felesége jár arrafelé a saját fiákerén, amely egy pej paripával várja őket esténként a Jókai tér sarkán. A tanár ilyen információk tudatában is tovább csodálta a megtestesült szépet. Ezt a leányka is észrevette, s olykor-olykor visszanézett. Mindketten érezték, hogy lennie kell valaminek, ami vonzza a tekintetüket. A fiatal hölgy, bár mindig valakinek az árgus szeme volt rajta, szerét ejtette, hogy az előadás szünetében koccintás gyanánt a poharát a tanár úr felé nézve emelje. Ez már elég volt az ifjúnak, aki a hölgy közelébe igyekezett, s bátran megkérte az ott álló egyik piperkőcöt, mutassa már be neki a szépséges hölgyet. Szokatlan cselekedet volt ez. Meghökkentő, de a tanár úrnak más választása nem volt. A felkért legény pedig szájtátva ugyan, de eleget tett a kérésnek. − Eulália – mondta a lány a festőnek minden tétovázás nélkül. – S tudom, hogy ön a gimnázium művésze. – A festő sem lepődött meg. – Szívesen megmutatnám szerény alkotásaimat kegyednek. – Köszönöm. Alkalomadtán szerét ejthetjük – válaszolta Eulália.
Így kezdődött az ismeretségük. Azonban a hölgy mégsem látogathatott sem az albérletbe, sem a kolostorba, ezért a festő összecsomagolt néhány akvarellt, s mély mappájába rejtve kereste meg a Sándor família otthonát az egyik színházi esten egyeztetett időpontban. Eulália elragadtatva nézte a könnyed akvarelleket, tájképeket, portrékat. A festő szívesen ajándékozta volna oda őket, azonban a hölgy, a francia gouvernante szúrós tekintetét figyelve, a szándékot finoman elutasította. Ezután a festő még tett néhány látogatást a főispán házában a műveivel. Azonban amikor festmények nélkül és virágcsokorral érkezett, elutasítóan fogadták. A lány szomorú tekintetéből kiolvasta, hogy nem látják szívesen. Illemtudóan el is búcsúzott. Többet, úgymond, nem is gondolt a csinos hölgyre. Emlékezetből még lefestette arcképét, hogy viszontláthassa, amikor éppen kedve van hozzá. De a családnál nem maradt egyetlen alkotása sem.
Festett ő még több portrét is, néhányat megrendelésre, néhányat csak úgy, kedvtelésből. A technikája csak ritkán volt olaj, inkább maradt az akvarellnél. A képek alapja homokszürke csomagolópapír volt, ugyanis az akvarellnek megfelelő, finom papírt már rég látott. Nem lehetett ebben a városban ilyen dolgokat vásárolni abban az időben. Voltak más képei is, azok inkább tájképek, erdőrészletek, a város valamely érdekes helyszínéről. Nem festett nagy kedvvel, hiszen amint mondta is, hetente csak egy napot szánhatott erre. A művészi alkotófolyamat nem bontakozhatott ki rendesen. Képeit mindig otthagyta a kolostorban. Csak alig néhányat vitt haza a lakására.
Amikor a háborúnak vége lett, s a szerbek az őket támogató nyugati erőkkel bevonultak az ország déli részébe, a festő el akarta hagyni a várost, azonban a gimnázium nem engedte. De hogy rendes, tanári munkáját végezhesse, vizsgáznia kellett volna szerb nyelvből, valamint hűségesküt tenni az új államra. Ezt nem vállalta, ezért nem taníthatott, nem hagyták. De a városból sem engedték ki. Ilyen körülmények között, bármilyen aszkéta is volt, nem tudott élni. A lakásán lévő kevéske holmiját és néhány képét becsomagolva átszökött Bezdánnál a Dunán. Egy csónakos vitte át maradék pénze feléért. Baranya is megszállt terület volt. Faluról falura vándorolt, bujdokolt. Napokig nem evett. Néhány képét is eladta szinte apróért, hogy kenyeret vehessen. Kimerülten, a sok félelemtől életkedv nélkül jutott végre újra régi hazájába. Egy Szekszárd környéki pap könyörült meg rajta. Pár napra befogadta, majd adott neki annyi pénzt, hogy vonaton elutazhatott északi szülővárosába. Amikor hazaért, csak néhány itteni festménye maradt a táskában. Azok most a szomorú zombori évek tanúságtevői.
Zomborban a festő-tanárt elfelejtették. A kolostort a szerb haderő vette magához. Az ott maradt könyvek és képek kikerültek az udvarra, a szemétbe. Így végezték a festő itteni akvarelljei. Hogy a városban maradt-e tőle valamely családnál egy-két arckép, arról még a teljes várost felölelő egyetemi kutatás sem tudott meg semmit. Szegényebb lett városunk. Így hozta a történelem.
Nyitókép: pixabay.com
