A postás azt mesélte, hogy Lali már hajnalban elindul. Szeme véresen forog a világra, kezében szél lengeti az üres nejlonzacskókat, de mire eléri a lakótelepet, már üres üvegek csattognak egymás hasán, bádogdoboz, lendkerekes kisautó, kolbász kiszáradt vége, gombóccá gyúrt hirdetési újság repeszti a műanyag táskát. És Lali csak tapossa tovább a maga ösvényét, végig a sugárutakon, végig a körutakon, a belváros lombkoronás teréig, hogy aztán félretaposott cipőjének nyomát hagyja az állomás előtt és a buszpályaudvar nyüzsgő tömegében.
Lali kukázik, az már biztos – törődött bele a város, csak éppen azt nem sikerült kideríteni, hogy valóban Lalinak hívják-e, vagy valamelyik bádogasztalos kocsma részeg félnótása ragasztotta rá ezt a nevet. De azt se tudta senki, pontosan honnan is rajtol eszeveszett napi futásához, és hol nyikoroghat az ágy, amire este rászédülhet. Lalit eltűrték, nevették, karmokká növesztett koszos körmeiről, amit persze senki nem látott, rémisztő meséket találtak ki. De nyáron kővel, télen hógolyóval nem dobálták, és egy alsóvárosi vendéglős együttérzően szisszent fel, ha Lali náluk kotort bele a törött pohárba. Bolt ablakát fényesítő takarító asszonyok meg azt károgták, hogy az ilyet mégiscsak jobb lenne kórházi rácsok mögé zárni, mert ki tudja, mikor fordul ki agyának tört kereke annyira, hogy fiatal leányok erkölcsére támadjon.
Az öregasszony ettől nem féltette a világot. Az öregasszony tulajdonképpen senkitől sem féltette már az utcáját, Tisza partjára épült, palotás városát. Elfáradt, kiszívták erejét a maga mögött hagyott évek. Már csak azt érezte, hogy ereiben egyre lassabban ballag a vér, szeme sem szívesen nézi az újságok betűit, televízió dobozában gyilkolászó bankrablók harisnyafejű ábrázatát, de még galambok alacsonyan szálló röptét sem. Miért is nézné? Kiöregedett ő erről a földről, könyökét is szétdörzsölte az ablak párkánya, jobb lenne hát kihívni a papot, és megmutatni azt a szomorú fűzfa alatti sírt, ahova őt is temethetik, régen elhalt férje mellé.
Csak Lalit sajnálta nagyon. A kukás Lalit, aki az ő roggyant gerincű háza előtt, az ő kukájában nem lelt még soha értékes kincsre. Pedig éppen tíz éve már, hogy mindig belekotort a fonnyadt szemetébe, hogy aztán fejbólintással köszönjön az ablakban, függöny mögül leselkedő, szomorú szemű öregasszony felé. Majd vessen egy pillantást a felhőkre, és már trappoljon is tovább, nyűtt lódenkabátját kínálva táncra a szélnek.
Az öregasszony egy napon hallotta a tévében, hogy a koronavírus leginkább az idősebbeket támadja meg, meghallgatta azt is, hányan fekszenek lélegeztetőgépre kötve. Na, ezt azért már nem, mondta, majd kinyitotta nyikorgó szekrényét. Benyúlt a gondosan összehajtogatott, megsárgult ágyneműk halma alá, előkotorta utolsó aranyláncát, rajta a mívesen munkált kereszttel. Lehúzta ujjáról a karikagyűrűt is, és megcsókolta a sárgán csillogó fémeket, hogy aztán díszes kis dobozkába zárja őket. Megfürdött, ünneplőruhába öltözött, kopogós cipőt vett a lábára, végigsétált az utcájukon, alaposan megnézett minden házat, betért a sarki boltba, és elmondta, talán századszor: kocsma volt ez régen, itt nótázott az uram, ha jókedve támadt. Hazaérve aranyait rejtő dobozát a műanyag kukába rakta, a szemét tetejére, hogy Lali, a kukás Lali még véletlenül se vétse el.
Aztán a konyhában az öregasszony remegő tenyerébe borított minden gyógyszert, amit csak a fiókjában talált, és nagy pohár vízzel mind lenyelte, az üres dobozokat a kukába tette. Visszatérve a szobába megsimogatta férje keretbe zárt fényképét, és megsimogatta a lányáét is, akivel valamikor nagyon összeveszett, már régen nem tudta, min. De a lány, mit lány?, érett asszony az már, azóta sem nyitott rá ajtót, még csak egy levelet sem küldött. Közös ismerőstől hallotta, ha keresné, a bécsi vonatra kellene felszállnia.
Az öregasszony aztán összekulcsolt kézzel hátára feküdt az ágyában, ahogy azt nagyon szomorú filmekben látta még fiatal lány korában, és fején felejtett kendővel szenderült nagyon mély álomba, arcán kislányos mosollyal. Szerda volt éppen, az égen hidegfront csatázott a meleggel, felhők mögött szomorúan bujkált a hold.
Hajnalban az öregasszony dörömbölés, kiáltozás hangjára ébredt, és a plafon repedéseit látva megtudta, nem a mennyországba került, de nem is a pokolba. Ezért aztán felkelt az ágyból, kitámolygott a konyhába, majd kinyitotta az ajtót. Lali bozontos szakállában akadt meg a tekintete, kukázós Laliéban, aki köszönést mormogott, és felemelte a kezét.
De az öregasszony akkor már nem Lalit látta, csak egy hatalmas tenyeret, ami díszes dobozt nyújtott felé. Ezt a néni elveszítette, máskor jobban vigyázzon, mondta Lali, majd a zsebéből két érett narancsot kotort elő. Nem kukáztam, boltban vettem, itt a sarkon, fogyassza egészséggel, mondta Lali. De hát magának nincsenek is karmai, ámult az öregasszony. Nincsenek, látja, nekem még karmaim sincsenek, de holnapra hozhatok, nevetett Lali, majd táncolni kezdett. Az öregasszony meg azon gondolkodott, miféle tánc lehet az, amit addig járnak, amíg a bakancsos lábak porrá nem zúzzák az összes gyógyszeres dobozt…
Nyitókép: pixabay.com
