Illés (Éliás, Elijahu), akit mind a zsidó, mind a keresztény, mind pedig a muzulmán hitűek prófétaként tisztelnek, a Krisztus előtti 9. században élt. Tesbiben született, olyan történelmi időszakban, amikor az ószövetségi zsidóság élet-halál harcát vívta ősei hitének és erkölcseinek fennmaradásáért. Illés Jahve (Jehova) harcos prófétája volt. Baál, a konkurens isten prófétái elleni küzdelmeinek történetét, viszontagságait, pusztában bujdosását és csodatételeit a Szentírás ószövetségi részében a Királyok Első és Második Könyve tartalmazza. Alakja természetesen másutt, így az újszövetségi evangéliumokban is (Máté, Márk) felbukkan, gondoljunk csak a Megváltó színeváltozására a hegyen, ahol Illés Mózes társaságában Jézussal találkozik.
De van kapcsolat a zsidó Éliás és az ógörög Héliosz között is, és ez korántsem véletlen. Héliosz nem más, mint az ősi görög napisten. Héliosz éppúgy fehér lovakkal vontatta tüzes szekéren utazik, mint Illés, s napszekerek és naplovak jelen voltak a jeruzsálemi nagytemplomban is. Illés próféta alakja is elválaszthatatlanul kötődik a naphoz, a tűzhöz és a villámláshoz. Nem véletlen, hogy az európai népek hitvilága erősen köti a nyári, sokszor pusztító erejű viharokhoz. Ezek a vonatkozások a középkori képzőművészeti alkotásokban is megjelennek.
Illés alakja különösen a keleti egyházak művészeit ihlette meg. A prófétának a Királyok Könyvében leírt élettörténetéből – az ikonokon megörökített, elképzelt arcképek sokasága mellett – legtöbbször három esemény valamelyikét illusztrálták: Illés csodatétele a Kármel-hegyen; Illést a pusztában elhagyatottságában az Úr hollója eteti (itt jegyzem meg, hogy a történetileg „ifjabbik” görög napisten, Apollón kedvenc madara is holló volt); Illés elragadtatik és égbe emelkedik. Illés megjelenik a nyugat-európai képzőművészetben is, különösen a reneszánsz és a barokk idején.
Kevésbé hangsúlyosan, mint a képzőművészetben, de prófétánk témaként megjelent a zeneművészetben is. A világ hangversenytermeiben máig műsoron levő, felvételekről is meghallgatható remekmű Felix Mendelssohn 1846-ban komponált Éliás c. oratóriuma.
A világirodalomból hasonlóan markáns műről nem tudunk, viszont a magyar költőkre meglepően nagy hatással volt az Illés alakjából és tetteiből kibontható, sokrétű etikai és poétikai üzenet, együtt a messiási és prófétai küldetéstudat magyar költői hagyományának a modernitás eszméire és életérzésére történt áthangolásával.
Többnyire Ady Endre (1877–1919) jut ilyenkor eszünkbe Az Illés szekerén c. versének tragikus messianizmusával. Volt egy 19. századi, a kortársak számára alig ismert, életében csupán egy verseskönyvet megjelentető, enyhén szimbolista elődje, Komjáthy Jenő (1858–1895), aki a Csak tartsatok… c. költeményében a később Adynál is felbukkanó, kiválasztottságtudatra utaló „illési” toposzokat lényegében mind használja, vagyis egyértelmű hatással volt a bibliai indíttatású témákat különben is kedvelő huszadik századi követőjére.
A Templom és iskola révén a kisebbségi magyarok körében közismert és népszerű Reményik Sándor (1890–1941), a rövid, zaklatott életet élt erdélyi költő a maga Illés című alkotásában a letarolt erdő allegóriáját használja pusztuló közösségére, a próféta is szénné égett hatalmas fa, akit az Úr, kegyelemből, elpusztít.
Ez a villám nyoma,
E szénné égett, bús-fekete rom.
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: „Nem adom,
Ez itt próféta-fa.
Nem fogja látni a letarolt erdőt,
Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt,
Magamhoz ragadom.”
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: nem adom.
Erdélyi József (1896–1978) is magyar nemzeti sorskérdések köré fonja költeménye fonalát, a nemzet és az ország, jelképesen Izrael egyesítéséért küzdő, s ezért üldözői elől rejtőzködő prófétát szólaltatja meg kései, a hosszú ideig hallgatásra ítélt költő halála előtt mindössze két évvel írt parabolájában (Illés szekere): „Él az üldözött, a bujdosó Illés él, és remél, és vár…” A próféta alakjában egyéni sorsát, politikai számkivetettségét, képmutató tanítványai általi cserbenhagyását is megfogalmazza.
A rendkívüli műveltségű költő-műfordítót, Rákos Sándort (1921–1999), aki az emberiség talán legnagyobb eposzát, a sumér-akkád Gilgamest is magyarra fordította, Illés történetében szintén az átlényegülés mítosza ragadja meg (Az elragadtatás). Illés tanítványa, Elizeus bármennyire igyekszik, és hiába tanul meg számtalan csodát cselekedni, az elragadtatás kegyelmében sohasem részesül.
Jellegében egészen más Füst Milán (1888–1967) rá jellemző hosszú sorokban írt szabadverse (A névtelen iszik), melynek kiinduló motívumához ismernünk kell az ősi zsidó vallási szokást: a legnagyobb ünnep, széder estéjén egy pohár bort töltenek a próféta tiszteletére, sőt éjszakára az ajtót is nyitva hagyják előtte.
Tégy poharat az asztal végire,
Tölts bort neki s ne nézz oda, –
Egy szegény koldus érkezik a légen át,
Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható…
Most hajts fejet! S te második Éliás,
Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtamütnél onnan, állj elő!
– indítja a már-már misztikus gondolati költeményt. Az ő Éliása ugyanis „Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs”, nyugtalanító eszme: „mindig szembenézni véled végtelen.”
„S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek…”
Nyitókép: Ady Endre / forrás: honismeret.hu
