3. rész
Ma az iskolák azért agresszívek, mert a tanárok két szerepbe is belekényszerülnek, ami szerepzavart okoz. Egyrészt tanítanak, másrészt döntőbírók, ez pedig nem méltányos a diák szempontjából. Ráadásul a jegyek, amelyeket döntőbíróként adnak, befolyásolják a diák sorsát. A tanárnak az lenne a dolga, hogy tanítson, jó módszereket találjon, fellobbantsa a diákban a tudásvágyat, miközben odafigyel mindenkire, akit tehetségesnek lát, és azokra is, akik valamit egyszerűen csak szeretnek csinálni. Ezek alapján adna testhezálló feladatokat a gyerekeknek.
A felsősök számára „tanácsadó tanárok” is kellenének. Ők üvegirodában ülnének az épület földszintjén, könyvet olvasnának arra várva, hogy megjelenjen egy diák, akinek valamiben segítségre lenne szüksége, mondjuk valamilyen könyv vagy program kell neki. De azzal is megkereshetnék, hogy az egyik tantárgyból magasabb osztályzatot szeretnének. Utóbbi esetben a tanácsadó első dolga az lenne, hogy lebeszélje őket erről, hiszen a jegyek csak tájékoztató jellegűek, nem lenne hatásuk a diákok jövőjére. A diákok jövőjét a tudásuk, talpraesettségük, szorgalmuk, szociális képességeik döntik el. Azonban ha eljutnak odáig, hogy a diák több tudást akar valamelyik tantárgyból elsajátítani, akkor a segédtanár foglalkozna vele, elküldené ahhoz a kollégához, aki abban a tantárgyban jó, és aki szintén a diákra várva ülne az irodájában. Ő megnézné, mennyire fejlett az olvasása, beszélgetne vele, elküldené valamelyik pszichológushoz személyiség- és többfaktoros intelligenciatesztre, hogy neki is kirajzolódjon a diák profilja, és persze minden, amiről beszélgetnek, kettejük között maradna. Például az, hogy az adott tanár, aki azt a tantárgyat tanítja az osztályban, ilyen vagy olyan, hogy unalmas, hogy hadar. A tesztek eredményei is kettejük között maradnának.
A diák iskolában végzett feladatait, képzőművészeti alkotásait, fogalmazásait gyűjtenék, a diák elolvashatná őket, amikor akarja, és amikor befejezi az iskolát, levéltárosi alapossággal összecsomagolnák neki a négy vagy nyolc év termését (ezek áttekintése is egyfajta ismétlés). A felsőben a diákok saját ízlésük és tehetségük szerint választhatnának tantárgyakat, ezek közül az anyanyelv, az idegen nyelvek (amelyek közül a szerb is egy lenne, és olyan módszerekkel tanítanák, mint az idegen nyelvet) és a matematika lenne kötelező.
Az iskolákban több pszichológus és iskolapedagógus lenne, a diákok intelligenciáját és általános műveltségét egy évben legalább háromszor mérnék. Közben személyiségprofilt magadó teszteket is kitöltenének és értékelnének, ezek által a tanárok jobban tudnák tanítani a diákokat. A tesztek eredményeibe a tanáron kívül csak a szülőnek és a diáknak – az ő szintjén – lenne betekintése.
Az, ha két tanár lenne benn az osztályban, mindenkinek jobb lenne. Feleléskor nem úgy nézne ki az egész, mint egy diktatórikus ítélethozatal, a diák és a két tanár érvelve vitatná meg, hogy mekkora a pillanatnyi tudás súlya. Az iskolában bármikor lehetne felelni, az osztályzatot azonban csak akkor írnák be, amikor a diák elégedett vele, de még így sem lenne jelentősége. A két tanár jelenléte azért is jó lenne, mert így az iskolai erőszak lehetősége minimális lenne. A szünetben is lenne benn valaki az osztályban, és gyorsan tudna reagálni, ha valakit „cikiznek”. Aki valamiért rosszul érzi magát az iskolában, az a pszichológushoz menne. Ezt a tanár is megtehetné, ha valamiért ki van égve, vagy valamilyen kihívást nem tud kezelni. Voltaképpen a ma iskoláiban nagyon sok az erőszak, ezt kell a minimálisra csökkenteni. Az osztályzás, a továbbtanulás stb. magában hordozza a vesztés/veszteség lehetőségét, és emiatt, illetve ettől az iskolába járókat a rendszer abba az irányba tereli, hogy képmutatók és haszonlesők legyenek. A szülők pedig indulatot éreznek azért, mert a csodálatos gyerekeiket nem értékelik rendesen. Valahol a szülőknek ebben mindig igazuk is van, hiszen minden gyerek egy csoda, csakhogy a tanár a jelen rendszerben nem őket szolgálja ki, hanem az állam által meghatározott módon kell hogy hozzájuk viszonyuljon és eljárjon. Ez azt jelenti, hogy a továbbtanulást befolyásoló osztályzatokat ad, esetenként egyeseket meg ketteseket. Ugyanakkor sem a diák, sem a szülő nem fogadja el, hogy a négyes egy jó jegy, közben nem kaphat mindenki kitűnőt, mert nem mindenki mindenben kitűnő.
Manapság nagyon nagy a veszélye annak is, hogy a tanárok fásultak vagy – jobb esetben – cinikusak lesznek. Az adminisztráció, az osztályzás, a szülők és az igazgatók nyomása, az eszközök hiánya nyomasztja és a fegyelem fenntartására kényszeríti őket. Ezért döcög ma kényszerből az egész közoktatás. Az iskolában egy győztes-győztes (a kölcsönös előnyök helyzete) helyzet kellene hogy kialakuljon, hogy a szülő, a tanár és a diák is elégedett lehessen azzal, amit csinál, sőt néha élvezni is tudja. A felső és a középiskola közötti különbségnek és átmenetnek sem kellene rugalmatlannak lennie. A tanároknak információkkal kellene rendelkezniük azokról a diákokról, akik hozzájuk jönnek.
(Folytatjuk)
