A fejemet muszáj alányomni, ha mondja. Nem érti, mitől félek, itt a derekamig érne csak a víz, ha felállnék, de ne egyenesedjek fel, így, guggolva kell. És nyomjam bele. Ha nem nyomom bele, amikor mondja, akkor majd ő.
Nem tudom, miért olyan ijesztő ez, körülöttünk egész nap kicsi gyerekek voltak, és állandóan víz alatt a fejük, arra a közepén meg öregasszonyok csordogáltak órákon át. Én vagyok az egyetlen, aki nem meri megtenni, pedig semmi ez. Csak hideg a víz így, hogy nem mozdulunk, és nyomaszt, hogy már egészen fekete a fák alatt. Pár órával ezelőtt, amikor idejöttünk, ez még csak játék volt, de most már nem tűnik annak, érzem, hogy valamit vár tőlem. Izzad a homloka, és hideg a tekintete, miközben beszél hozzám, látom, idegesíti, hogy nem vagyok képes figyelni rá.
Arra gondolok, hogy ezután majd elmegyünk Tücsihez. Tücsinek van egy nagy, szürke macskája, mindig dörgölőzik a lábamhoz, el fogunk menni, és megsimogatom, az ölembe veszem. Mire ott leszünk, ezen már túl vagyok, és többet soha nem kell elmerülnöm a víz alatt.
– Addig nem indulunk, amíg száraz a fejed teteje – mondja, és egy kicsit mosolyog, hogy biztasson, ettől megnyugszom, én is elmosolyodok, most olyan nagyon könnyű az egész, hogy szinte nem is érzem, mintha egy tollat tartanék csak a tenyeremben. Nem lenne súlya annak sem, ha felállnék és kimennék a partra, Varda jönne utánam, és nem haragudna, elengedné ezt a hóbortot. De ahogy eltűnik a mosoly a szájáról, megint csak a szigorúság marad, és tudom, hogy többet nem lesz türelme bátorítani, ebből kell táplálkoznom, ebből a kicsiből, ami jutott.
Pixabay.com
Jó lenne most rögtön a víz alá bukni, amíg még emlékszem a mosolyra. Ha lebukok a víz alá, legalább csak egy pillanatra, megint mosolyogni fog. Olyannak kell lennem, amilyet elképzel, akkor vége lesz ennek, elmegyünk Tücsihez, és este mondja majd, hogy szeret és hogy örül, mert bátor voltam.
De még mindig csak a két hideg, barna szem van, meg ez a követelés, hogy tegyek meg valamit, amit nem akarok. Értem, mi a lényeg, hogy most ezt le kell küzdenem, amit ilyen régóta magammal hordok, de nekem még mindig nem sikerül. Az előbb az orrom is víz alatt volt, de nem fogad el félsikert, neki az egész kell, az egészet ott akarja látni lent, a víz alatt, ahova való.
– Úgy jöttünk le a Tiszára, hogy megbeszéltük, ma alámerülsz.
Nem érdekel, hogy mit beszéltünk meg, ahogy elképzelem, hogy egészen ellep a nagy, sötétzöld víz, elveszítem a bátorságomat. Meg kellene értetni vele, hogy valami rossz derülne ki azzal, ha a kedvéért megtenném azt, amit ilyen nagyon nem akarok. Olyan ez, mint gyerekként, amikor nagyon boldog vagy, hogy lehet végre játszani a cicával, rá lehet ültetni a szánkóra, húzni is lehet, nem tiltakozik, nem ugrik le, de aztán, amikor rájössz, hogy miért engedi, és megérted, hogy beteg, már nem is tudsz neki örülni, lefelé görbül a szád, és sajnálod, elmondhatatlanul sajnálod a cicát, a szíved szakad meg érte.
Én leszek a cica, amit sajnál.
Ezt ő nem tudja előre, csak arra összpontosít, hogy ez meglegyen, amit kigondolt. Tücsi macskájára gondolok, hogy Vardának nem engedi sosem, hogy simogassa, néha lehajol, hogy hozzáérjen a füléhez vagy a hátához, de elszalad előle, hát nem is sokat próbálkozik. Ma már én se fogom megsimogatni. Lehetetlennek tűnik, hogy ezután még elmenjünk valahova.
Ennek meg kell lenni, ha nem akarom, akkor is.
Hirtelen a part felé nézek, mert kigyulladtak a lámpák. Aztán, ahogy újra Varda felé fordulok, látom, hogy szemébe a Tisza feketesége keveredik, csak egy kis fehér csillogás tükröződik középen. Szeretnék megfordulni, hogy lássam, minek a fénye az, hiszen mögöttünk nincs semmi. Így még barátságtalanabb lesz a tekintete, mintha mozdulatlan, fekete víztükör lenne, ami támad, ha megérintik a felszínét.
Tudom, hogy már neki is rossz, fázik, összekoccannak a fogai, az arcát csípik a szúnyogok. Ezt nem kellett volna idáig húzni. Egy csapat fiút hallunk, ahogy egyre közelebb jönnek, a táskájukban csörögnek az üvegek, lehet, hogy itt, a parton fognak leülni. Varda nem várja meg, hogy ideérjenek, feláll és kisétál a partra, egy pillanat múlva megyek utána én is. A parton nem nézek rá, csak lehajolok, szedem össze a dolgaimat, ő is a sajátjait. Közben ideérnek a fiúk, néznek minket, röhögnek. Feljebb telepszenek le, ahol nincs homok. Nem tudom, ki a hibás, én lehetek. A Tücsi macskájára gondolok, hogy ma nem lesz, aki szeretgesse.
Nyitókép: Pixabay.com
