1. rész
0. A vakfolt és a nem teljességi tétel
A vakfolt (vagy szkotóma, a szemünk azon része, ahol a látóideg áthalad a retinán az agy felé – a szerk. megj.) azért van, hogy amit látunk, eljusson az agyunkba, és az értelmezze az információkat. Mégis, ha magára a vakfoltra, vagyis a látótér ezen részére esik a fény, az nem jut el az agyunkba, bizonyos dolgokat tehát egyszerűen nem látunk, de az agyunk olyan jól kalibrálta a szemünk működését, hogy ez a jelenség a mindennapokban nem okoz gondot. Vannak azonban helyzetek, amikor éppen arra a kis területre eső ingerek lennének fontosak.
A demokráciát azért találták ki, hogy egy társadalomban a többség akarata érvényesüljön, hogy a kisebbség ne tudja rákényszeríteni az akaratát a többségre. Az is fontos, hogy ne gyilkolások és egyéb szörnyűségek döntsék el a dolgok alakulását. A választások tehát kiválthatják az erőszakos megoldásokat a társadalmakban, mégis vannak olyan helyzetek, amikor a választások nem elégségesek, sőt éppen a választások rejtik el az igazi célt.
A nagy matematikusnak, Gödelnek a mindennapok szintjére (általam) lebutított elmélete szerint egy rendszer nem bizonyíthatja saját magát, erre a célra léteznie kell valaminek, ami a rendszeren kívül van. Esetünkben ez a látóideg elvezetési pontja a fényérzékeny sejtek közül, illetve a demokrácia rendszere és a választások. A látóidegek működésének akkor van értelme, ha van vakfolt is, hiszen a szem nem önmagának dolgozik. Ugyanígy a demokrácia se képzelhető el választások nélkül, de a közelmúlt bebizonyította, hogy demokráciákban a választás a vakfoltnak felel meg. A szem és a vakfolt, illetve a demokrácia és a választások viszonyai hasonlítanak egymásra. Azt hiszem, ebben az évtizedben jutottunk el oda, hogy a választások rendszere, szervezése, pénzelése, a médiumok használata immár nem a demokráciát segíti, hanem valami egészen mást.
1. Korunk rendszere
Manapság azt szokták mondani, tanítani, hogy plurális demokráciában élünk, amelynek a gazdasági rendszere a szabad versenyes kapitalizmus. Lehet, hogy ez valóban így volt egyes országokban néhány évtizeddel ezelőtt, de ma már nincs így. A világ nagyobb része eltorzított demokráciában él, a kapitalizmus pedig már nem szabad versenyes, hanem a piac nagy szereplői által irányított, sőt nem is a piacra termelők, hanem a tőzsdék szempontjából is nagy tőkekoncentrációk szava a döntő. A pénz pénzt termel, ez a legegyszerűbb módja annak, hogy a sok pénzből még több legyen. Az elmúlt nagyjából egy évszázadban olyan egyenetlenségek jöttek létre, amelyek következményeként gyakorlatilag nem lehet versenyezni azzal, akinek sokkal több a pénze, még akkor sem, ha valakinek nagyszerű az ötlete vagy briliáns a terve.
Valamikor a szuverén – legyen az király, köztársasági elnök vagy parlament – irányította a politikát, és nem a gazdaság. Mára az euro-amerikai kultúrkörben ez az időszak lezárult, immár a gazdasági élet szereplői irányítják a politikát, sokszor nem is egy ország belső gazdasági rendszere, hanem nagy külső tőkeérdekeltségek. Az irányításnak különböző módjai vannak, a hitelminősítőknek nagy a szavuk, fontos a befektetők szerepe, és a jól pénzelt civil szervezetek (NGO) is hatással vannak.
És ez a hatás kulcsfontosságú a választások szempontjából, hiszen ebben az időszakban a legkönnyebb hatást gyakorolni. A demokráciákra viszont akkor lehet a legjobban hatni, ha a két vetélkedő, szemben álló fél között kevés a különbség. A pénz túlhatalmát csak a diktatúrák tudják kivédeni – Kína, Oroszország és más kisebb önkényuralmak –, de azok sem mindig, hiszen előfordulhat olyan eset, hogy a nagy pénzügyi szereplők közvetlenül a diktátorral állapodnak meg. Ezen kívül az olajvilág uralkodóit sem lehet pénzért megvenni, hiszen nekik sok anyagi erőforrásuk van, rájuk ezért nem igazán lehet a pénzzel hatni. Vannak ezenkívül olyan társadalmak, ahova a tőke nem akar behatolni, mert nem biztos, hogy haszonra tenne szert, sőt lehet, hogy vesztene. A rendezettséget tekintve tehát vannak a tőkekoncentrációs központokhoz mérten alacsonyabban rendezett államok, ahol ugyan vannak választások, de a fegyverek, a puccsok, a szegénység, az érdektelenség, sőt a polgárháború stb. jegyében telnek ott a napok. Az ilyen országokkal nagyjából csak nyersanyagok megszerzéséért érdemes üzletelni, azaz „add a nyersanyagot és vidd a pénzt” szellemben. Másrészt pedig vannak a diktatúrákat szervezeti fegyelemben, teherbírásában megelőző demokráciák, amelyekben a rendezettség a hagyományos demokrácia alapján áll még mindig. Ilyenek a skandináv államok, Svájc és a most lecsúszni látszó, de azért mégis demokratikus hagyományú államok, az angolszász világ, Nyugat-Európa. Ám úgy néz ki, hogy a diktatórikusan szervezett országok a működés ritmusában kezdik megelőzni a szervezett demokráciákat, és náluk az többletelőny, hogy szervezettek, de nem demokráciák, tehát nem kell sokat kérdezősködni egy-egy döntés előtt. Vannak még országok, amelyek a demokrácia és a diktatúra között helyezkednek el, vagyis léteznek valamilyen intézményeik, de ezek hatása nem érvényes mindenkire, és kiemelkedik egy vezető réteg vagy oligarchia, amely gyakorlatilag diktatúraszerűen uralja az országot. Ilyenek a közép-ázsiai országok, a volt Szovjetunió tagköztársaságai, sőt maga Oroszország is. Ha ránézünk a térképre, látjuk, hogy a félig vagy teljesen diktatórikus országok a földünk nagyobbik részén vannak jelen. Rájuk a pénzhatalom (még) nem tud közvetlenül hatni, de közvetetten annál inkább.
A rendszerek változatossága nem számít különlegességnek, hiszen a világ sohasem élt ugyanabban a rendszerben. Az alkotmányok, a szokásjog, az írott jog mindig is különböztek a szervezett államokban. Sőt, ezt természetesnek is vehetjük, hiszen a természeti környezet, a létező technológiák birtoklása, egy ország mérete, népessége, a mentalitás különbözővé teszi az egyes területeket és az ott lakó embereket. Ezért más pl. a Száhel-övezet, a sarkvidék, a nagy búzatermelő vidékek és az ásványi kincsekkel rendelkező országok politikai architektúrája. És ez így van jól. Ezért van az, hogy más a kínai kommunista párt szerepe, mint a német szociáldemokratáké. És a kapitalizmus is másmilyen a világ minden táján. Ez így van rendjén. Az azonban nincs rendjén, hogy egyes országcsoportokban sehogy sem lehet működő rendszert létrehozni.
Mindazonáltal szoktak az országok jelentős részében rendezni választásokat, amelyekről azt szoktuk hinni, hogy demokratikusak. A demokrácia hajnalán azt hitték az államok vezetői és a polgárai, hogy a választások a demokrácia ünnepei, tartóoszlopai, amikor kiderül, hogy a hatalmat gyakorló elit jól végezte-e a munkáját. A választási fülkében pedig a választó ítéletet mond a hatalmat gyakorlók felett. Elvben ez most is így van, viszont a demokráciák vakfoltja változtat a képen. Korunk rendszere tehát nem képes felülnőni önmagán. Ugyanazokat a dolgokat ismételgeti, amelyek nem hoznak megnyugtató megoldásokat. Sőt, a választások sokszor minden mást hoznak, csak megoldást nem. Főleg azok nem hoznak megoldást, amelyeken a két esélyes párt eredménye 52% és 48% közötti. Ezek a választások sokszor még több olajat öntenek a tűzre. Az ilyen választások fel is tudnak robbantani egy demokráciát.
(Folytatjuk)
