Hetek óta hosszasan töprengett azon az egyszerű cselekedeten, hogy kimenjen-e a vásárba. Néha éjfél utánig forgolódott az ágyban, még egy fél altatót is bevett, de nem segített. Aztán reggel leült a konyhaasztalhoz, elővette a kockás füzetet, abba írta bele a nagyobb kiadásokat. Nem azt, hogy mennyit költött a sarki kisboltban meg a városi trafikban, az aprópénz. A rezsit meg a biztosítást, tavaly vett egy kosztümöt, az uszodabérlet se két fillér. Néha átlapozta, de már nem összesített, lusta volt rá, meg minek? Nem tartozik elszámolással senkinek. Még az hiányozna, hogy magára szóljon, hogy lehetne spórolósabb is! Erre elnevette magát, aztán kitépett egy lapot, kétfelé szakította, az egyikre ráírta, „menjek”, a másikra, „ne menjek”. Nagyot sóhajtott, főzött egy kávét, belelöttyintett egy kortynyi konyakot, még karácsonyról maradt.
Lánykorában meg fiatal asszonyként alig várta, hogy kimehessen a vasárnapi piacra. Hétköznap is volt, kétszer, de oda már csak akkor tudott kinézni, amikor befejezte a 40 évet a szövőgyárban, és ráért. Kisétált, köszöngetett, néhány szót váltott az ismerősökkel. Aztán megunta, mindig ugyanazok voltak, meg nem is akart ő kecskesajtot meg abált szalonnát venni, azóta semmiképpen, hogy látta, amint Rozka mama egy kockás konyhatörlővel hajtotta el a legyet a füstölt tarjáról. A menye árulta a kecsketejet meg amit abból csinált, az anyósa meg a füstölt dolgokat. Nem szerette egyiket se, húsból legfeljebb a csirkét ette meg. Kislány korában a levesből apja mindig kiszedte a lábat meg a fejet, kivitte az udvarra, ott szopogatta el, a maradékot odadobta Morzsinak, a kutya pedig felhabzsolta.
Apa tudta, hogy ha ő meglátja a tyúk lábát azokkal a görbedő karmokkal, udvariasan feláll az asztaltól, és részéről befejeződött az ebéd. Egyszer azt olvasta a kedvenc színésznőjéről, hogy a barátnőivel pörköltet főznek másfél kiló csirkelábból, és milyen finom, körbeülik a lábast és cuppogva eszegetik. Soha nem nézte meg utána egyetlen filmjét se, mert előtte volt, ahogy a zsírt törölgeti arról a finom kis arcáról, és nyitott szájjal fal és nyel. Beleborzongott. – Bolond vagy, te lány – mondta a szomszéd Jolánka néni, amikor a lagziról mesélt, az előkészületkor ő volt az egyik, aki a tyúkot-kakast vájdlingszámra pucolta. Fél zsák aprólékot hozott haza, és elégedetten kuncogott, hogy hetekig elég lesz. Ő meg közbeszólt, hogy éhen halna, ha csak azt ehetné.
Ilyen dolgok jutottak eszébe. A piac jó hely, a híres vásár meg pláne, egy hét múlva lesz. Ha az igen mellett dönt, előtte elmegy fodrászhoz és felveszi az új, tavalyi kosztümöt. Apró kockás, kis plisszír, szép gombocskák, nem túl ünnepélyes, de nem is olyan kapkodós. Hónapok óta nem nagyon mozdult ki, egyszerűen nem volt kedve. Kitörölte a kosarat, a sarkában pókháló volt, óvatosan kivitte az udvarra. A kisebbik pénztárcába szépen berakja az aprót, túl sok pénzt nem visz ki.
Szegény anyjának egyszer ellopták az egész havi nyugdíját, amit a postás az utcán adott oda, ő meg botor módon nem vitte be a lakásba, hanem kiment a vásárba, vett egy kotyogó kávéfőzőt meg egy kiló banánt, emlékezett rá, hogy valaki meglökte, de mire visszafordult és ránézett a kosárra, már sehol sem volt a szép bőr pénztárca. Rázta a zokogás, mindenki sajnálkozott, persze segíteni nem tudtak, aztán hazabotorkált. Délután beugrott hozzá, már akkor dagadt volt a szeme a sok sírástól, és kiderült, nem a pénz bántotta, bár azt is hiányolni fogja, hanem apuka fényképe, amin ketten egymást átkarolva táncolnak azon az utolsó bálon. Ő meg kocsiba ült, a kis piros Polskival elégedett volt, nem járt olyan messzire, de röghöz kötöttnek se érezte magát. Kiment a telepre, megkereste Zsuzsót, aki pár éve jött ide férjhez. A szekerüket felváltva hajtották a fiúk, párja első házasságából származtak, fekete szemük villogott, úgy versenyeztek, melyikük rak ki este több pénzt az asztalra. A legkisebb, közös gyerekük gyönyörű kislány volt, két éve ő vitte be a megyeszékhelyre, rögtön megműtötték, ha késik tíz percet, a vakbélgyulladás elviszi.
Janek bá’, az apa akkor megfogta a kezét, és azt mondta, bármi történik, jöjjön, majd segítenek. Bement a nagy udvaron keresztül a házba, bekopogott, a középső fiú nyitott ajtót. Ő meg halkan köszönt, és körülnézett a szépen rendben tartott nagy konyhában. Leültették, kínálták, de csak a fejét rázta, és röviden elmondta, miért is jött.
– A pénz nem fontos – tette hozzá –, de a bőr tárca meg a fénykép kell. – Ráemelte az öregre könnyes szemét. – Muszáj, hogy meglegyen.
Az öreg szótlanul bólintott, és ránézett a fiúkra, akik gyorsan és csendesen kisurrantak az ajtón.
Megivott egy bögre mézes gyógyteát, és megsimogatta Reát, aki halkan dúdolgatott a babájának.
Kilenc is elmúlt, mire hazaért, kinyitotta a nagykaput, de nem állt be a garázsba. Bement a szobába, anyja aludt, biztos elfáradt meg álomba sírta magát.
Hajnalban vakkantott a kutya. Ezt is Morzsinak hívták, ahogy teltek az évek, volt jó pár kutyájuk, de a név nem változott. – Családi hagyomány – mondta apja, és úgy nevetett, ahogy csak ő tudott, harsányan, magával ragadóan.
Halkan kinyitotta a verandaajtót, kiment a kapuig, a négy fekete ló akkor indult el a szekérrel a ház elől. Kinyitotta a postaládát. Ott lapult a pénztárca, ahogy kinyitotta, a nyugdíjszelvény meg a pénz ott volt szép rendben, és ami a legfontosabb, a fénykép. Amikor bevitte, kitörölte szeméből a könnyet. Anyja az ágyban ült, és amikor odanyújtotta a tárcát, utánakapott, magához ölelte a fényképet.
A fényképet mellé tette, vele ment a túlpartra, ahol apuka már várta. Erre gondolt, és már nem fájt annyira.
Végül nem sorsolt, gyorsan összegyűrte a két papírt, döntött. Ez lesz az első vásár, amire kimegy azóta. Hátha történik valami jó.
Salánki Anikó felvétele
Nyitókép: pixabay.com
